Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 9. szám - Konzervatív politika - népi politika

kon vetett ágyat az új politikai gondolkodásnak, addig a párizsikörnyéki békék az értelmi síkon kezdették meg az előző kor által ideálisnak látott politikai rendszerek felszámolását. A háború és béke kohójából a lejárt, kompromittált individualizmussal szemben egy új nacionalizmus gondolata alakult ki, mely a nemzetben már nem véletlenül egymásmellett lakó, történetesen egynyelvet beszélő egyének laza keretét, hanem olyan, az egyének felett álló organizmust látott, melyet szerves szubsztancia, egy valóságosan létező történelmi képződmény, a nép tölt ki. Az egyén elsősorban mint nemzettag jut értékeléshez, a nemzettagokat pedig egy magasabbrendű szolidaritás fűzi össze, amely szolidaritás minden nemzettagot megvédeni igyekszik s gátat vetve a liberális «laissez faire«-nek, szociális igazságot törekszik minden egyes nemzettagnak szolgáltatni. A szolidaritás a nemzettagok felé, az egyik karakterizáló vonása az új nacionalizmusnak, a másik a nemzettagok összességének a nép felé, ennek a szuperindividuális lénynek új szemléletű értékelése, amelynek következménye a sajátos' népi jellemnek, népi egyéniségnek az állam szervezésében való érvényesítése. A felületes nacionalizmusú liberalizmus korában az egyes államok, tekintet nélkül az államfenntartó nemzetet alkotó nép sajátos karakterére, elkápráztatva a liberalizmus nagy dinamikájú eszméitől, sorra másolták le a francia parlamentáris alkotmány sémát s nem törődtek azzal, hogy ennek a rendszemek nincs minden nép pszihéjében gyökere. Nincs tehát abban semmi csodálatos, hogy amint a nacionalizmus befelé fordult, intenzitása kimélyült, amint a saját népi gondolattal telítődött, akkor ezek a papiros alkotmányok kártyavárakként omlottak össze, hogy helyet adjanak olyan állami berendezkedésnek, amely az illető nép különleges egyéniségének, történelme által kiformált sajátos lelkiségének megfelel. A modern korszellemet ez az új nacionalizmus márkázza, amelynek tartalma tehál a: indivi dualista gondolattal szemben a közösségi szolidaritás eszméjén alapuló népi gondolat, s ez a gondolat azután egyformán érezteti a maga jellegzetes hatását a szociális, gazdasági, kulturális és politikai von atkozásokban. A liberális individuálizmussal szemben ma a népösszesség gondolata lüktet a nacionalizmusban, az alaptónusát képező nemzeti szolidaritási eszméjének megfelelően elsősorban szociális színt kölcsönözve neki. Ennek az új népi nacionalizmusnak az érvényesülése bármily paradoxonként hangzik is, végeredményben nem más, mint a konzervatív elv szükségképpeni diadalra jutásának a kifejezése, ennek az elvnek a korszerű megfogalmazására. Mert mi a konzervatívizmus igazi értelméről a nagy magyar politika-tudósnak, Concha Győzőnek a tanítását fogadjuk el, aki Hegel hű tanítványaként, annak módszerét átvéve, a fejlődés dialektikus menetében a konzervatív és liberális elv küzdelmét látja. A társadalom fejlődésének alapproblémája: az egyén viszonya a társadalomhoz. A konzervatív elv az öszszességből indul ki, annak előbbrevalóságát vitatja, a liberális az egyénből, s az egyéni boldogulást tartja mindennél előbbrehelyezendőnek. A konzervatívizmus tehát az összesség gondolata, a liberálizmus az individuálizmus eszméje. A történelem folyamán állandó harcot vív e két gondolat s hol az egyik, hol a másik érvényesül, s mivel »Weltgeschicht ist Weitgericht«, ez az érvényesülés a történelem logikájából folyóan mindig szükségszerű is. Természetesen az összességi elv és az individuálista elv a történelem folyamán más ós más formában, más és más néven tűnt fel, de ez a lényegen nem változtat. A háborúelőtti korban még az individuális, tehát a liberális elv volt az uralkodó, napjainkban pedig a (konzervatív elvet diktálja a népi tartalmú nacionalizmus gondolatában a korszellem. Téves és tudománytalan felfogás tehát a konzervatívizmusban a meglevőhöz való csökönyös ragaszkodást látni, olyan politikát, amely a fennálló rendet, a jelenlegi viszonyokat akarja »konzerválni«, vagy éppen visszafejleszteni. Ez a konzervatívizmusnak a reakcióval való összetévesztését jelentené. A konzervatív ember azonban másképpen reformál, mint a liberális. Nem dokirinér dogmatizmus vezeti a reformálásban, mint a liberálist, aki ezért annyire hajlamos külföldi példák kopírozására, hanem mivel az összesség, a nép, ez a történelmi valóság lebeg előtte, annak specialitásához szabja reformmunkáját. Tekintetbe veszi annak történelmi egyéniségét, abból organikusan fejleszt előre, a múltba építi a jövőt s éppen ezért több reformmunkájában a realitás. Reformjainak gyökere van a népi mentalitásban, az új nem idegen. Historikus szemléletéből következőleg tiszteli és védi a tradíciókat, mert tudja, hogy azok a jelenből a múltba ívelő hír pillérei, tehát a népi azonosság és ősi folytonosság biztosítékai. De a bennük megnyilvánuló szellem primér hajtása a népiéleknek s ezért a rajtuk esett sérelem a nép lelkén, sokszor teljesen irracionális, de mégis igen mélyen gyökerező érzelmein üt sebet. A konzervatív reformmunkát nem elvont teóriák, hanem konkrét adottságok irányítják. Mivel előtte mindig az összesség és sohasem az egyén, vagy az egyének egy csoportjának az érdeke lebeg, az öszszesség érdekében akár a legmerészebb reformra is kész. Ennek a nagy lendületű konzervatív reformpolitikának a legreprezentánsabb egyénisége történelmünkben Széchenyi, aki a jobbágyság felszabadításának, a magyar történelem eddigi legnagyobb szociális reformjának volt az előharcosa, éppen az összesség érdekében, mert a parasztságban látta ő a »magyarság utolsó zálogát, reményét, fenntartóját.« (Stádium.) A külföldön lejátszódó nemzeti forradalmak és a nyomukban kialakult rendszerek alapelvei is a fent kifejtetteket igazolják. A hitlerizmusról és módszereiről meg lehet a véleményünk, de kétségtelenül a német nép egyénisége sokkal inkább ebben jut kifejezésre, mint a weimari demokráciában, a hitlerizmus és gondolatvilága erősen belenyúlik a német múltba s ők tudatosan ápolják is a német népi tradíciókat. Ezek felett értékítéletet lehet gyakorolni, de maga a tény nem lehet vitás. Hitlerizmus éppen anynyira konzervatív mozgalom ebben az értelemben, mint az olasz fasizmus, amelyben különösen sok a konzervatív elem, vagy az osztrák Dolf uss—Schuschnigg-rendszer. S ezek a mozgalmak éppen az empirikus példái is a modern konzervatív politikának a népi politikával való azonosságára. Mert ezeto a mozgalmak mindegyikére közösen jellemző, hogy nem a felsőbb osztályok ügyei, hanem »plebejus« mozgalmak, a nép legszélesebb rétegeiben van a gyökerük s minden téren a népösszesség sajátos egyéniségéhez szabják rendszerüket. így válik az új nacionalizmus eszmeköréiben a nép, amely alatt régen csak az alsóbbrendű társadalmi osztályokat értették, átfogó fogalommá korszerű konzervatív elvű népi politika által, holott a liberális korszakban a gyakorlati konzervatív politika viszont a társadalom felső osztályainak 30