Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 9. szám - Deák Ferenc és Lengyelország

nak, amely a volt sajtófőnök minden tevékenységét jellemezte: kinevezték a Magyarországi Szövetkezetek Szövetségének ügyvezető igazgatójává. Az ember visszaemlékszik egy-két heves szónoklatra, a »vérközösségről«, amely egy kövér szemüveges urat az egyetemi fiatalsághoz fűzi és elképzeli, mit gondol most ez a fiatalság a lélek belső tüzéről, a megfélemlíthetetlen politikai bátorságról, az eszme hűségéről — és a fölösleges állásokról?! (Megint fizetett) a NEP, megint kifizette egy olyan egyén követelését, aki a bírósághoz benyújtott keresetében a párturalom példátlan eszközeivel véghezvitt »imunkára« hivatkozott. Viszont lassanlassan bizonyos politikai színvonalra tesznek szert az urak, ez tény, hiszen Fiedler-Földi nevű kémjüket szó nélkül kifizették, most pedig, íme, Kosa nevű volt alkalmazottjuktól már cáfoló nyilatkozatot is kértek — a pénz ellenében. De a pénzért szerzett nyilatkozat értékével mindenki tisztában van. És megállapítjuk: a független bíróságnak ezúttal sem adták meg a lehetőséget arra, hogy kiderítse a való tényállást. Tehát a magyar közvélemény teljes joggal állítja a letűnő NEPkorszakot a Bach-korszak és a Schmerling-korszak mellé. (Kik voltak) azok, akik szembeszállottak a destrukcióval, a vörös forradalommal? Akik cselekedetekkel és életük kockáztatásával bizonyították a nemzethez való hűségüket? Emlékszik még erre az ország? Szükséges, hogy emlékezzék rá. Bethlen István a parlamentben jogos felindulással tiltakozott a jobboldaliság jelszavai körül űzött játékkal, ő valóban ott állott Horthy Miklós mellett, amikor Szegedről meg kellett indítani a magyar nemzet önvédelmi harcát. És előbb is, mikor még Jásziékkal kellett viaskodnia a magyar társadalomnak. De milyen címen igényelhetnek bizalmat azok az új — valóban új — nacionalisták, akik közéleti pályájukat a Népszava hasábjain kezdték? Megsemmisítése a jobboldali eszme fogalmának, ha a szubvencionált sajtó gyalázkodó hangja »baloldali liberálizmust« és »zsidóbérenceket« emleget, mihelyt a jogos és tárgyilagos kritikával találkozik. Erre a csúnya játékra méltó fényt vet, hogy részt vesz benne a Népszava volt cikkírója és politikai szövetségben áll vele az Arnstein-fivérek és Knapp Miksa bűnügyi védője. / A magyar nemzet most már tisztán láthat ésí különbséget tehet a konjunktúra nacionalistái és azok között, akiknek a nacionalizmus történelmi örökség és életüktől el nem választható szentség, amit 1919 halálos kockázataiban bizonyítottak, nem pedig kibérelt tollakkal és a politikai mimikri csodáival. . (Senkinek nincsen joga) külföldi eredetű pénzekkel politikát csinálni. Ezt mondotta Eckhardt Tibor a bátaszéki beszámolón. Bátaszék a tolnai német kisebbség egyik központja, de Eckhardt Tibornak ez a megállapítása nem irányul Németország ellen, hanem alapvető tétele a politikának. Még a 28 legbarátságosabb külpolitikai kapcsolat sem adhat föknentést senkinek, aki külföldi pénzért és pénzen akar befolyni a magyar közéletbe. Eckhardt Tibor a politikai erkölcs egyik íratlan törvényét mondotta ki, amelyet betartani és betartását ellenőrizni mindenkinek kötelessége, aki Eckhardt Tiborral együtt vallja, hogy: Magyarország politikája nem eladó és nem bérbeadó. * (A bihari) főispán helyreigazító nyilatkozatot küldött az egyik napilapnak, amely szerint »a túlhajtott és másokat sértő pártszervezési törekvéseknek, a diktatúrára és a párttotalitásra való törekvésnek éppen az alulírott főispán a legmakacsabb ellenzője«. Mit szóljunk ehhez? Kérdezzük meg, nem lenne-e szíves a főispán úr egyetlen kicsike példát mondani, amikor ő a diktatúrás és párttotalitásos törekvésekkel férfiasan szembeszállott? A »férfias« szót, elismerjük, a nyilatkozó sem látja célszerűnek használni. De »makacsul« ellenezni is csak azt lehet, amit állandóan, ismételten megkísérelnek. A tagadásban tehát beismerés van, vagy pedig a főispán úr nem tud fogalmazni. Tegyük el ezt a nyilatkozatot is az őszinte bátorságnak, az elvhűségnek szép bizonyítékai mellé. Meg is jósolhatjuk, nem az utolsó, hanem éppen a legelső ez a bőségesen remélhető önigazolási kísérletek sorában. A politikai szimat ezúttal sem hagyta cserben a főispán urat, kérdés azonban, méltánylást fog-e találni mindenkinél az a közéleti példa, amelyet a főispán úr egész politikai pályájára a legjellemzőbben e szavak fejeznek ki: Tempóra mutantur, nos et mutamur in illiis. (A tűzoltó főparancsnok) kinevezése általános megdöbbenést keltett a fővárosi politika köreiben. Érdemes szakembereket megelőzve, évtizedes szolgálati idővel nem törődve, egy miniszterelnökségi tisztviselőt nevezett ki erre a fővárosi állásra — a kormány politikájának fővárosi exponense. Az önkormányzatnak semmi más beleszólása nem maradt ebbe az ügybe, mint az utólagos méltatlankodás. S ebben a fölháborodásban osztozva visszaemlékezünk Eckhardt Tibornak egyik alig néhány hónapja mondott beszédére, amely a »kabátföladogatók karrierjeiről« szólt. Szabadjon azt remélnünk, hogy -a fővárosi tűzoltófőparancsnok kinevezése a legeslegutolsó akkord abból a korszakból, amelyben személyes szolgálatok közben lehetett a legváratlanabb irányú szaktudást szerezni. (Huszonhárom) esetben kellett hatóságok elé mennie annak a nagyrédei kisgazdának, aki öt hónappal ezelőtt a független kisgazdapárti jelölt táborához tartozni merészelt. Azt reméljük, hogy az egyik közigazgatási főtisztviselő áthelyezése most végre pontot tesz erre a méltatlan üldözésre. Négy évvel a lélektiprás szónoklati megszűnése után talán most már gyakorlatban is érezni fog ebből valamit a »magyar testvér«. De nyomtalanul elmúlhat-ie ez az uralom? Mennyi idő kell még ahhoz, hogy beigyógyuljanak azok a rettenetes sebek, amelyeket a politikai morálon ütött? Van-e gonoszabb destruk-