Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 9. szám - Tisza István politikai hagyatéka. Tragikus halálának 18. évfordulójára

hogy inkább vállalják a mqgtizedeltetést is, de a túl­óradíjak nélkül nem állanak munkába. Ebben a vésztjósló helyzetben fordult a vas- és fémmunká­sok említett kiküldöttje Tiszához, aki nagy felindu­lással hallgatta meg a jelentést. »Hat nem folyik elég magyar vér a frontokon? Még itt, a főváros­ban is lövessünk?« kérdezte maga elé nézve. Majd pillanatok alatt kiadta az utasítást, hogy a gyár egyik igíazgatója jelentkezzék tüstént nála. A riad­tan érkező igazgatónak pedig néhány szóval meg­mondta, hogy a többi gyárnál szokásos túlóradíja­kat visszamenőleg nyomban fizesse ki és ehhez tartsa magát jövőre is. A munkásság jogos kívánságának teljesülése után legott megkezdte a munkát. Ellenségei gyakran lobbantották szemére, hogy a választójog! kiterjesztésében nem tudott lépésit tartani a kor igényeivel. Lehet, hogy a kérdésiben álláspontja merevebb volt a kelleténél. Mindaz azon­ban, ami a világháború óta Olasz- és Németország­ban történt, — a tbolsevizmustról és iái jelenben is folyó spanyolföldi eseményekről nem is szólva — az ő elvi alapját igazolja. Az ő tétele szerint ugyanis » hamis csapásra viszi a nemzet önkormányzatát s lejáratja la parlamentárizmust minden olyan vá­lasztójog, amely a nemzeti politika céljának, irá-* nyának, elveinek megállapítását, nem az értelmiség kezébe teszi le s nem a legkiválóbb államférfiakat juttatja a nemzeti közélet élére«. Mert »a választó­jog — mondja másutt — nem jutalom, hanem ál­lami megbízatás, az állam által az egyesre ruházott közjogi kötelesség, közjogi hivatás, amellyel valá felruházásnál nem a jutalóm, hanem az állami köz­érdek szempontja a döntőn.. Elismeri ugyan, hogy a szabadságnak végső célja az általános választójog, de azt a nép művelődésének, nevelésének kell meg­előznie, mert e nélkül »az a másik irányzat, ameiy a nagy néptömegek kezébe teszi le a nemzeti akarót kifejezése feletti döntést, csak a terrorisztikus de­magógiái, vagy a cézárizmus eszköze lehet«. Tehát nem »a szebb, jobb« demokráciának akarta útját állani, »amelyik a politikai hatalmat a gazdasági erőben, műveltségben, erkölcsi értékben és felelős­ségérzetben emelkedő nép kezébe rakja le«, hanem attól a demokráciától félt, amely » avatatlan kezekre bízva nemzetek és államok sorsát, lejáratja a szabad intézményeket, züllést, veszélyt hoz az országra s retrográd irányzatok számárai készíti elő a talajt«. A választójog szélsőséges Bei terjesztésének ve­szélyéről: a jobb- vagy baloldali diktatúráról az volt a véleménye, miként az obstrukcióról is, hogy »a nagy nemzetek életereje.. . diadalmasan fogja túlélni alkotmányos intézményeinek válságát«,: de ^Magyarország csak úgy állhat fenn, mint szabad állam, ha fenntartja a parlamentárizmust a maga tisztaság ában«. A parlamentben ugyanis ő a nem­zeti önkormányzat legmagasabbrendű szervét látta, melynek zavartalan működésétől várta a terméketlen közjogi viták helyett a nemzetre fontos törvények alkotását s egyúttal az osztrák parlament állandó, súlyos betegsége miatt a magyar 'országgyűlés je­lentőségének megnövekedését. Nem kerülték el figyelmét az idegen áramlatok esetleges káros következményei sem. >»A magyar nemzet sorsát — írja — az biztosította egy viszon­tagságos évezreden át, hogy szerves kapcsolatban tudott maradni a nyugattal, hogy elsajátította a nyugati kultúra összes vívmányait, de anniak csak egészséges hajtásait ültette át a nemzeti élet tala­jába és reá tudta azokra nyomni nemzeti egyénisé­gének, speciális viszonyainak, érdekeinek és felfogá­sának bélyegét«. Ezért emel szót ő, a német eré­nyek: ia szorgalom,, tudás és fegyelem nagy tiszte­lője, a német szellem térfoglalása ellen már 35 évvel ezelőtt. »Megdöbbenve veszem azt észre igen sok­szor... hogyha a budapesti egyetemen végzett — mindig csak a jogi karról beszélek — igazán tudo­mányos, komoly munkának tlartalmát, szellemét, irányát nézzük: azt fogjuk képzelni, hogy nem egy magyar, hanem egy német egyetemnek tanári kará­val állunk szemben. Annyira dominál a német tudo­mánynak szelleme... hogy itt csakugyan a nem­zeti szelleminek, a magyar nemzeti jellem érvényesü­lésének mentül kevesebb nyomát látni«. Annyiríai miagyar volt és más ;nem is kívánt lenni, mint Magyarország minszterelnöke, hogy mi­kor 1915 január elején Berchtoldnak tehetetlensége miatt távoznia kellett aj külügyminiszteri székből, noha az öreg király is őt tartotta egyedül alkalmas­nak erre a magas, de súlyos felelősséggel járó ál­lásra, (Nur habe ich nur Einen, der dazu fáhig ist und ich weiss nicht, ob er von Budapest wegkom­men kann), melyről talán döntőleg szólhatott volna bele kivételes képességeivel a központi hatalmak dip­lomáciai munkásságába és hadviselésébe, nem vál­lalta a megbízatást e megokolással: »Nekem jelen­legi állásomból is módomban áll a külügyekre be­folyást gyakorolni. Budapestről távozásom ellenben egyértelmű volna a magyar közéletből Való kiválá­sommal. Nem szolgálnám igazán nemzetemlet, nem vihetném ki terveimet, félbehagynám művemet, pedig ennek befejezése a monarchia konszolidálása s nemzetközi pozíciója szempontjából is szükséges«. Futólag már említettük, hogy Tisza mély er­kölcsi alapérzéséből folyólag ellensége volt minden háborúnlak. Ma már az egész művelt világ tudja, hogy a trianoni békediktátumnak Magyarország há­borús bűnősségéről és ebből származó felelősségéről szóló megállapítása, amelyen a »békemű« felépül, gonosz hazugság, méltó a párizskörnyéki »szerződé­sek«-ben érvényesült tudatlansághoz, lelkiismeret­lenséghez és rosszakarathoz. A világháború óta nap­világra került okmányok Tisza háborúellenes maga­tartásáról nemcsak őt, hanem nemzetünket is tisz­tázzák a háború felidézésének vádja alól Közismert most már 1914 július 1-én kélt felségfelterjesztése, melyben kifejti, hogy a háborúért a szerajevói gyil­kosság alkalmából nem vállalhatná a felelősséget, mert a mi helyzetünk lenne a legrosszabb, a világ minket fog békebontókul tekinteni, amikor a ránk nézve legkedvezőtlenebb körülmények közt háborút kezdünk. Épúgy közismert a július 7-iki közös mi­nisztertanácson elfoglalt rendületlen álláspontja Berchtold közös külügyminiszternek az összes többi jelenvolt által támogatott háborús előterjesztésével szemben. Július 8-án kelt újiaibb fölterjesztésében is, bár hangoztatja, hogy nem nézhetjük tétlenül, mi­ként izgatják a szerbek »hazaárulásra saját alatt­valóinkat és készítik elő a gyilkos merényleteket«, ajánlja, hogy »módot kell nyújtani Szerbiának a há­ború elkerülésére és ha mégis háborúra kerülne a sor, bizonyságot kell szolgáltatnunk az egész világ előtt, hogy a jogos önvédelem talaján állunk«. Németország nyomatékos figyelmeztetése a monarchia és benne elsősoriban Magyarország terü­leti épsége ellen irányuló nagyszerb törekvések ve­szedelmére és ennek következményekónt a monarchia 24

Next

/
Thumbnails
Contents