Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 9. szám - Tisza István politikai hagyatéka. Tragikus halálának 18. évfordulójára

szövetségtársi jelentőségének elvesztésére, bírta Tiszát arra, hogy a felelős bécsi és berlini intézőkörök álláspontja előtt meghajolva, hozzájáruljon az utimátum elküldéséhez, de akkor is, a július 19-iki közös miniszteri értekezleten egyhangú határozattal kívánta kimondatni, hogy »a Szerbia elleni akcióhoz a monarchiának semmiféle hódítási terve nem fűződik*:. E megjegyzéséhez, mellyel az európai háborút szerette volna elkerülni, méltán csatlakozik az ultimátum elküldését követő napon, július 24-én a képviselőházban elmondott beszéde, melyben kiemeli, hogy a monarchiának e lépése komoly, de nem aggresszív és hogy »a monarchia békét keres, békét kíván, békét igyekezett fenntartani a körülötte lefolyó világeseményeknek sokszor kritikus és a monarchiát közelebbről érdeklő fordulatai között is«. Csodálatos józanságára és külpolitikai előrelátására jellemző, hogy 1915 végén, Szerbia elfoglalása után, a képzelhető legkedvezőbb katonai helyzetben, mikor Conrad és a német katonai körök egyértelmüleg Szerbia annexióját kívánták, maga megmaradt a minden hódítást ellenző álláspontján. Nem kevésbbé jellemző egyéniségére, hogy ugyanakkor, amikor vezeti és intézi a belpolitikát, az Ausztriával fennállott közös ügyeket, nagyszerű megfigyelései alapján biztos ítélettel szól bele a külpolitika, a diplomácia irányításába, sőt a katonai, iá stratégiai és taktikai kérdésekbe is, mikor óriási munkabírással döntő részt vesz a fölmerült gazdasági, kulturális, egyházi, közjótékonysági ügyek lebonyolításában, sőt talált időt a kisemberek: elesett, fogságba jutott vagy sebesült katonák hozzátartozóinak vigasztalására, anyagi támogatására is, mindezt az ország szolgálatában, hogy a nemzet egy szívvel-lélekkel állhassa a rákényszerített egyenlőtlen küzdelmet, ugyanakkor a mielőbbi béke Lebeg ja szeme előtt. Az orosz harctéren elért első sikerek után, miként a gorUcei fényes győzelem idején és később is több ízben a tisztességes béke elérése a legfőbb gondja, híven ahhoz az elvéhez, hogy »a felelős államférfit nem a harag, hanem saját hazája érdekeinek hidegvérű latolgatása irányítja«. Alkotmányos felfogása példás volt. Mikor az 1905 januáriusi választásokon kisebbségben maradt, zokszó nélkül állott félre épűgy, mint 1917-ben mikor kénytelen volt távoznia a nemzet éléről, ki Atlaszként hordta vállán a kettős monarchiát, mely vele együtt omlott a porba és tört darabokra. Úgy történt minden, ahogy ő jóslelkével előre megmondta. Beteljesültek rajta 1910 március 19-én és 1917 július 2-én elhangzott szavai: »Láttam« — mondta az elsőben — »csíráitól kezdve a veszélyeket. Láttam és igyekeztem felnyitni a nemzet szemét. Éreztem azt a borzasztó kínt, amit érez az az ember, akinek a szeme tisztán lát, akinek a szíve hangosan feldcfoban mindarra a keserű érzésre, amit hazafiban a nemzet veszélyei, a nemzet süllyedésének látása kelt...« Éppily megrendítő a másik is: »Bizonyos körök a tendenciózus ferdítéseknek egész rendszerével igyekeznek Budapest népének egy részével elhitetni azt, minthogyha én a népnek nem tudom, micsoda ellensége volnék. Hát, t. Ház, hogy fog-e célt érni ez a díszes törekvés, vagy nem fog, az elvégre nem tőlem függ; én nyugodtan teljesítem a magam kötelességét és ha véletlenül tényleg sikerülne egy szerencsétlen, félrevezetett, elámított embert arra vinni, hogy bármiféle tetlegességre vetemedjék: hát az is meg fog történni; én az ilyenféle kérdésekkel szemben, azt hiszem, a múltban is megmutattam már, hogy meglehetős lelki nyugalommal viseltetem «. Előbb azonban még kiment a harctérre a »reklámezredes«, ahogy őt ez alkalomból a pesti mérgezett gúny elnevezte. Átvette a vitéz debreceini huszárezred parancsnokságát s attól kezdve híven osztozott a háború veszedelmeiben, szenvedéseiben legényeivel, kiknek atyjuk, vigasztalójuk, papjuk is lett egy személyben. Az a búcsúztató, melyet a távollevő református lelkész helyett 1917 szept. 23-án két ©lesett huszárjának temetésekor elmondott, egyszerűségében és rövidségében is egyik legszebb gyászbeszéd, melyet a világháború elesett hősei fölött mondtak. Talán ha künn marad a harctéren, érte rajongó huszárjainak élén hazatérve, képes lett volna itthon rendet teremteni. Az isteni gondviselés azonban másként határozott. Aki a fronton a kivételes nagyságú emberek lelki nyugalmával naponként állott szemben a halállal, azt vérben és érzésben idegen felbujtók és bérenceik, ma 18 éve, siaját lakásán meggyilkolták. Amilyen nemes, tiszta, kemény és igazi magyar volt életének minden megnyilatkozásában, olyan volt halála pillanatában is, mikor a hősök hőseként átlépett a halhatatlanságba. Tisza lelki nagysága kettős alapon épült fel: Istenbe vetett rendületlen, predestinációs hitén és egész valóját átható magyar érzésén. Amabból folyt erkölcsi felfogásának mélysége, ebből az a vágya, hogy mentől többet szolgálhasson nemzetének. Ez a vágya adott szárnyakat bámulatraméltó szellemi képességeinek, pihenést nem ismerő tetterejének idősebb korában is fiatalos munkabírásának. Ezért oly gazdag az ő politikai hagyatéka, melynek csak gyönge, hézagos és halvány váza a jelen kis összefoglalás. Tisza István nem lehet mindenki; sőt századok kellenek, míg hozzá hasonlót teremt a magyar föld. De elfogultságtól ment vallásossága, erkölcsi tisztasága, igaz, kemény, hajthatatlan férfiassága, kötelességtudása, gyűlölködés nélküli, önfeláldozó hazaszeretete, jóslélekkel hirdetett és azóta beteljesedett tanításai az egész nemzeté, elsősorban a fiatalságé, amely ha híven követi a XX. század egyik legnagyobb nagyjának példáját és eszméit, vissza fogja szerezni amiért Tisza élt és vértanúhalált szenvedett: a történeti Magyarországot. Nagy Miklós. M. KATONA ILONA: ÁRVA KRISZTINA. (Páliadis regény, 254 l. ) Történeti regény, annak minden romantikájával. Szerzője új név irodalmunkban, de rokonszenves törekvésű, is igaz írói tehetség. A nagy magyar század, a magyar lovagkor, idején, Nagy Lajos korában játszódik meséje, fentről a kéklő árvái havasoktól a napfényes itáliai síkságig. Tulajdonképpen két ember vergődése ez, de nemcsak egyéni sorsokat lehet ebben látni, hanem az egész kornak vívódó szellemét, lelkét. Hozzá kell tenni még, hogy a történet indulása a maga, rózsaszínű légkörével megnyugtatóbb s harmonikusabb, de sokkal magávalragadóbb, nyugtalanítóbb, talányosabb s^ művészibb a regény további bonyolítása s végkifejlése. Ebben látjuk is unnak igaz értékét, a nemes izgalomnak e felesigázásában s ami ennek kiegészítője, — és sohasem zavaró mellékkörülmény — a kors ember festésben. A középkor »rehabilitációjához« művészi gesztussal járul hozzá e könyv. (i.) 25