Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 9. szám - Tisza István politikai hagyatéka. Tragikus halálának 18. évfordulójára

júniusában a katonai javaslatok megszavazását. Fájdalom, az obstrukciók okozta évtizedes késedelmet ekkor már nem lehetett teljesen behozni. Második helyen említjük a kettős monarchia közjogi alapjainak változatlan fenntartását szolgáló törekvéseit, szemben a függetlenségi pártnak különválási terveivel. Tisza is látta ugyan Ausztria felbomlási folyamatát, de <ezt ellensúlyozni kívánta a monarchia súlypontjának Magyarországra helyezésével, jól tudván, hogy a cseh, oláh és szerb népeik szomszédsága folytán a nagyhatalmi állás feladása nehéz megpróbáltatásokat hoz nemzetünkre. Afelől, hogy a kiegyezési törvény nem örökéletű alkotás, ő sem volt kétségben, de szem előtt tartotta, hogy a kiegyezés kétoldalú szerződés, melynek megváltoztatásához mindkét fél: a magyar nemzet és az uralkodó hozzájárulása szükséges. Az ő elgondolása tehát az volt, hogy a magyarság megerősítése után a dolgok természetes rendje tegye szükségessé a kiegyezés megváltoztatását. Harmadik helyen teszünk említést Tisza külpolitikájáról. Alapgondolata a hármas-, utóbb a kettős, német, osztrák-magyar szövetség szoros, egyetértő együttműködése volt. Egy ízben Vilmos császár íelőtt is például hozta fel az entente-diplomaták összetartását. A német szövetséget azért tekintette nélkülözhetetlennek, mert attól tartott, hogy a németellenes külpolitika Németországot Oroszország szövetségébe vinné át, ami megpecsételte volna a különböző népektől lakott monarchiának és benne Magyarországnak sorsát is. De másfelől arra is volt gondja, hogy a szövetségesek egyenjogúsága megóvassék. »Senki se lehet — írja — melegebb tisztelője és hűségesebb barátja Németországnak, mint' én. Az fis ^akarok maradni. Célom egy lehető bensőséges baráti viszony, amelytől mindkét nagyhatalom számára a legáldásosabb gyümölcsöket várom, de csak addig, míg ez a viszony a baráté s nem a vazallusé.« Negyedik helyen számolunk be azokról a| törekvéseiről, melyekkel a nemzet belső harmonikus fejlődésének előfeltételeit igyekezett megteremtni. Trmészetesen e rövid összefoglalásban csak néhány fontosabb mozzanatra szorítkozunk. Ilyen volt mindenek előtt a nemzetiségi kérdésnek nyugvópontra való juttatása. 1893-ban teszi ez ügyben az első lépéseket, melyeket első és második miniszterelnöksége alatt nagy buzgalommal folytat. Álláspontjában elment a méltányosság legszélsőbb határáig. Elfogadta a nemzetiségi nyelvek használatát a bíróságoknál és a közigazgatási hatóságoknak a néppel érintkező tagjai előtt, úgyszintén a nemzetiségi értelmiségnek az állami szolgálatban való fokozottabb érvényesülését, a nemzetiségi nyelveknek a középiskolákban való oktatását s a választókerületeknek arányosabb beosztását. Tisza ajánlata egyet jelentett tehát a nemzetiségek teljes politikai, nyelvi, kulurális és gazdasági egyenjogúságával. Tudvalevőleg Ferenc Ferdinánd trónörökös bizalmas üzenetének hatása alatt, ki előre ígéretet tett minden nemzetiségi követelés teljes kielégítésére, az oláh »nemzeti párt központi végrehajtó bizottsága« 1914 febr. 17-ón tartott ülésében egyhangúlag visszautasította Tisza ajánlatát, melynek töredékeit, a legelemibb emberi jogokat is megtagadják most a hatalmuk alá került szegény magyaroktól. Jellemző Tisza nemes méltányosságára 1917 június 25-i képviselőházi nyilatkozata, melyben továbbra is a békés megértést hirdeti a magyar állam és oláhnyelvű polgárai között, ámbár akkor Oláhország nagy részét a központi hatalmak tartották megszállás alatt. A közigazgatás feladatairól vallott felfogását a következő mondatai tükrözik vissza a leghívebben: »A főispáni kartól teljes bizalommal elvárom, hogy... a bizalommal hozzá forduló nép ügyét teljes odaadással fogja felkarolni.« Vagy »a hatóságnak nincsen nemesebb és hálásabb feladata, mint ha szegény emberek ügyes-bajos dolgán tud segíteni.« E nyilatkozatai egyébként csak gyakorlati utasítások a közigazgatási szervek számára annak a tanításának alapján, mely minden magyarázatnál szebben bevilágít a lelkébe. »Nincs e névre méltó ember, — úgymond — aki közönyösen menne el embertársaink szenvedései mellett, aki elzárkóznék az általános emberi haladás jogos követelményei elől. Ha van valami, amiben korunk minden elődjének fölötte áll, úgy annak a gondolatnak érvényesülése az, hogy az emberiség haladása a nagy tömegek testi-lelki jóvoltának emelkedése nélkül nem képzelhető.« Ugyancsak saját szavaival ismertethetjük legrövidebben földbirtokpolitikáját is, mint szociális politikájának egyik nagyfontosságú részletét. Szerinte a termelés fokozásának érdekét fel kell áldozni annak a nagyobb nemzeti érdeknek, hogy »lehetőleg fokozzuk a falusi saját gazdaságában élő, anyagilag, erkölcsileg független, erőteljes magyar családoknak számát. Ez az igazi alapelv, ez kell, hogy vezesise a mi birtokpolitikánkat, ez a demokratikus alapelve a birtokpolitikának.« Hozzáteszi azonban a maga, kertelést nem ismerő őszinteségével, hogy: »Nem az a kérdés, hány ember óhajt földet, hanem az a kérdés, hány ember van, aki rendelkezik azokkal az előfeltételekkel, amelyeknek folytán ő annak a földnek csakugyan ura és gazdája lehet, azt saját magának, családjának és a köznek javára használhatja.« Elvileg nem is akart »rohamos átalakítási akciót«, de két esetben maga is kívánta az állam sürgős és hathatós közreműködését, mégpedig a hadirokkantak letelepítésénél és »az ország exponált részein a politikailag teljesen megbízható népesség növelése« érdekében. Vajha megadta volna a sors, hogy erős gyakorlati érzékével még első miniszterelnöksége idején előkészíthette volna ezt a nemzeti földbirtokreformot. Hasonló melegséggel foglalkozott az ipari munkásság érdekeivel. Erre nézve egy eddig ismeretlen epizódot közlünk teljesen megbízható forrásból. 1916 nyarán történt, hogy egyik nagy fegyvergyárunkban a munkások sztrájkba léptek és kijelentették, hogy addig nem dolgoznak, míg a túlórákért a többi gyártól rendesen fizetett különdíjazást meg nem kapják. A gyár igazgatósága telefonon jelentette azonnal az esetet Bécsbe, a közös hadügyminisztériumnak, mely egy cseh vezérkari ezredest küldött ki rögtön a szükséges intézkedések megtételére. Ármádiánk képviselője, anélkül, hogy a munkamegszüntetés oka iránt érdeklődött vofíia, közölte a munkássággal azt a döntését, hogy amennyiben rövid, záros határidőn belül nem kezdik meg újra a munkát, a hadi jog alapján meg fogja őket tizedeltetni. Hiába könyörgött a sztrájkolóknak a vas- és fémmunkások kiküldöttje is, magyarázgatván, hogy a harctéren nap-nap után állandó a 24 órás szolgálat, örökös életveszélyben, túlóradíjak nélkül és hogy boldog lehet mindenki, aki, ha mégoly nehéz beosztásban is, de itthon dolgozhatik. Érvelése hiábavaló volt. A munkások komor elszántsággal kijelentették, 23