Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 9. szám - Gondolatok a magyarság jelenéről és jövőjéről

címek inflációjában, még pedig nem a címek teljes eltörléséért, hanem éppen ellenkezőleg, hogy a cím és rang valóságos belső értékét helyreállítsuk. Az üres címek kiéleznek egy kártékony kasztrendszert s útjában állanak a munka megbecsülésének is, már pedig a teremtő munka megbecsülésének hiánya az értelmiség elproletarizálódására vezet. S nem nyújthat biztosítékot, ha az értelmiség egyelőre formálisan elutasítja magától a proletárideológiát, amikor ez öntudatlanul és megnevezetlenül bár, de mégis lelkiségének részévé válik, amely válságos időkben leplezetlenül előbukkan. Ki kell tehát irtanunk a címkórságot, megszüntetve tömeges kielégülésének a lehetőségeit s ezzel visszaadva a címnek is tekintélyt jelentő Yontos értékét. Ennek a kérdésnek van még néhány vonatkozása. Ha a tanultság nem fog elsősorban címet jelenteni, akkor a kultúra emelkedése és általánosulása nem jár majd együtt — úgy, mint ma — értelmiségi túltermelés veszedelmével. Ma a hivatalnoki család egy-két gyermekes, sokszor gyermektelen ; a nőtlenek száma is rendkívül nagy a hivatalnoki rétegben. Mindez érthető oly társadalmi viszonyok mellett, ahol az íróasztalok egymásra zsúfolódnak s így gazdasági lehetőséget sem adnak a család eltartására, s ahol a hivatalnok apa süllyedésnek érzi, ha gyermekéből iparos, vagy kereskedő lesz. A társadalmi kényszer ellen az egyes ember még akkor sem veheti föl a harcot, ha ez meggyőződése volna. Ezért kell olyan társadalmi viszonyokat teremteni, ahol nem címet is jelent (a tömeghávatal, s így az egyik gyermek hivatalnokká válva nem áll fölötte iparostestvérének, különösen, ha ez a testvér is megkapta — a demokratizáló kultúra által — azt az egyenrangú műveltséget, amely társadalmi helyzetét igazán biztosítja. Milyen beteg állapot, amikor akták iktatásának alacsonyrendű munkája mellől a »doktor úr« megvető gőggel tekint az asztalosra, vagy lakatosra, aki pedig bútorok vagy zárak remekmüveit készíti. S hát még mily elszomorító, hogy az asztalosapa ezt az alacsonyrendűséget önmaga is elhiszi, s gyermekeit ő maga is taníttatja — ami persze helyes volna, de nem abból a célból, — hogy ők is bekerüljenek a hivatalszobák sterilizáló zárkáiba. S az értelmiségbe éppen a nemzet legjobb emberanyaga emelkedvén, miután megjárta a társadalom produktív létrafokait, nem rettenetes hiba-e, hogy éppen ez a szelektált, legjobb réteg hirtelen sterillé válik, mert rabjául esett egy hamis társadalmi kényszernek, a proletár és mégis »úri« hivatalnokságnak. Ezen a helyzeten csak a címek és rangok gyökeres, »szerzett jogokat« sem tekintő deflációja, valorizációja segíthet. De a modem élet nemcsak a hivatalnokcsaládokat terméketleníti. Az új életforma, amely a hétköznapot is vasárnappá teszi, ezernyi szórakozási, sportolási lehetőségével s az igények föl fokozásával, ez az új életforma a családi életet általában megtámadja. Legelső áldozata a gyermek, de sokszor áldozata a házasság is. Nagyon jól tudom, hogy ez a helyzet tulajdonképpen a fejlődés elvéből folyik: a munkaidő csökkenéséből és az igények fokozásából. Tehát magával a fejlődéssel nem volna helyes szembeszállani. Azonban világos az is, hogy ez a fejlődés nem történhet a család rovására, mert ha mégis így történik, — amint ezt ma látjuk, s amint ez a betegség végighúzódik, előőrseivel elérve a zsellérházakat, s már régen bennlakozva az ipari munkások házaiban — akkor nemzeti fennmaradásunkat még a legcsodálatosabb külpolitikai sikerek sem fogják tudni biztosítani. Ezért a modern életből fakadó fejlődéssel egyirányban, tehát azt meg nem állítva, s vigyázva arra, hogy a magántulajdoni tőkeképzés és egyéni felelősség alapjain fölépülő szociális jólét lehetőségeit se dugaszoljuk be, a gyermek és a család javára meg kell reformálnunk jövedelemeloszlási rendszerünket is. * Csak nagy vonalakban rajzoltam fel egy olyan belső fejlődés alapjait, amelyekre az egészséges nemzeti jövő fölépülhet, s amely alapokat, ha föl nem állítjuk, akkor betegségek súlyos és veszedelmes csírái szüntelen fenyegetni fogják Magyarország jövőjét. De a belső föladatokon túlmenően, nem hanyagolhatjuk el azt a képet sem, amelyet a világhelyzet kaleidoszkópszerüen változó veszedelmei mutatnak hazánk jövőjéről. Hiszen a mi nemzetünk a germán és a szláv hatalmi aspirációk ütközőpontján áll, de belekerülhet a latin önvédelem első frontjába is. S ezenkívül egészein világos már, hogy az utóbbi években annyiszor hajmeresztőén meglepő fordulatokat mutató európai nagypolitika sem változtatott soha azon az alaphelyzeten, hogy csonka országunkat egy állandó ellenséges gyűrű fogja körbe. Ilyen körülmények között mit írhat elő a magyar államférfinak az a törvény, hogy nem az időnként fölmerülő feladatok, hanem a haza jövőjének biztosítása szabja meg az országvezetés alapelvét? Erre a kérdésre én csak egy feleletet találok: a béke feltétlen politikáját. Mert bármilyen hatalmi frontokat hozna létre egy új világháború, mindegyik konstellációban kikerülhetetlen az a következtetés, hogy a csonka haza földje hadszintérré változik. És: továbbmenve, ha egy új világháborúban még a győzők oldalán állanánk is, semmiféle biztosítékunk nincs és nem is lehet arra, hogy a győztes nagyhatalom a maga aspirációit alárendelné a szövetséges magyar aspirációknak. Természetes következmény ez abból a helyzetből, hogy mi magunk állunk a hatalmi aspiráció ütközőpontján. Semmi okunk nincs tehát egy háborús külpolitika kifejlődését szolgálni és életérdekünk a világbéke biztosítása. Igaz, hogy a trianoni béke sérelmeinek; orvoslásáról nem mondhatunk le, sőt bizonyos az is, hogy lefegyverzésünkkel magunkra vonnánk a preventív háború öngyilkos veszedelmének a fölidézését. De mindez azt írja elő, hogy önvédelmünkről való mindennapos gondoskodás közben is mindig tartsuk szemünk előtt a béke törvényét. Álljunk oda teljes erővel a népszövetségi gondolat gyakorlati tökéletesítése mellé ,mert Európa békéje csak ennek a gondolatnak a jegyében védhető meg s a béke eszméjének védelméből önként következik az igazság érvényesülése, tehát a magyar igazsájé is. Ami a béke külpolitikáján kívül esik, az ma amúgy is csak efemer, változó, öncélú diplomáciai játék. E játék veszedelmessé is válhatik, a részvétel díja nemcsak Magyarország élete lehet, de minden állam megfizethet érte az európai kultúra összeomlásával. S nehéz volna elhinnünk, hogy ma bármelyik hatalom, ezt az árat megfizetni óhajtaná. Ezért nevetségességig fontoskodó az a belpolitikai divat: a diplomácia játékaiból havoniként iga19