Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 9. szám - Gondolatok a magyarság jelenéről és jövőjéről

sorsát megtámadta egy új agrárválság, éppen abban az időben, amikor egy kicsinyes és tehetetlen politikai uralom kezébe kerültek az eszközök, amelyekkel e válság következményeit el lehetett volna hárítani. De ugyanekkor pusztítja a széles tömegek államfenntartó erejét az a másik kegyetlen támadás is, amelyet a modem életforma a család intézménye ellen zúdít. Ezt a támadást persze a modern életformákhoz közelebb álló felső rétegek is szenvedik, sőt inkább szenvedik, de hiú volt a reménység, hogy a vékony felső réteget először érő családrombolás veszedelme el fog szigetelődni. * összességében tehát lesújtó ós elszomorító az a kép, amelyet a magyar társadalomról, a jövő felé kémlelve, ítéletképpen megalkothatunk. Ilyen bajokat és betegségeket nem lehet tüneti kezeléssel gyógyítani, hanem intézményesen ki kell küszöbölni a kórokozó csirákat, amelyek a nemzeti társadalom egész testét elfekélyesíthetik. Sorrendben legelső a nemzeti királyság valóságos hivatását működni engedni. Nem vitatom, hogy ez mai nemzetközi helyzetünkben milyen formában válik lehetővé és egészen természetes, hogy csak törvényes megoldás teremthet megnyugtató helyzetet. De a megoldási formától függetlenül föl kell ismernünk, hogy a magyar közéletnek, egészséges társadalomnak, a nemzeti jövőnek égetően szüksége van a teljességében gyakorolt királyi hatalomra, jogra és méltóságra. Egészségesen meg kell reformálnunk nemzetünk vezetőrétegét is. Itt egyik föladatot önmaga az arisztokrácia kell, hogy elvégezze: belső reformot hajtva végre önmagán, szabadulva betegségeitől s ismét átadva magát n nemzeti hagyomány, bár modern értelemben vett, szolgálatának. Én bizonyosnak tartom, hogy ez a föladat nem sikerülhet a címek öröklésének — talán angol példa szerint való — reformja nélkül. Ezen a módon ugyanis megakadályozzuk a címek devalválását s módot nyújtunk a királyi jogok forrásából megvalósulható fölfrissülésre. Amennyire könnyelmű és tudatlan, nemzetellenes cselekedetnek tartom a történelmi vezetőréteg ellen induló hajszát, annyira reménytelennek látom a védekezést ezzel szemben, ha a történelmi címek devalváltatnafc s ha az arisztokrácia nem tud megújulni és fölfrissülni. Sajnos, kérdés, hogy a zuhanásnak nem tapasztaljuk-e olyan fokát, amelyből már csak erőteljes külső segítséggel lehet ismét fölfelé elindulni. Ilyen segítségnek tekintem én Bethlen István nagyvonalú hitbizomáyi reformtervét, amelynek rendkívüli értéke, hogy nem áldozatot vagy ajándékot kíván a köz részéről, hanem a legnagyobb mértékben összhangban áll a magyar gazdasági fejlődés alapvető föltételeivel. A polgárság betegségei között a két legnagyobb: a túltengő hivatalnokoskodás és a zsidóság befejezetlen asszimilációja. Ez a két nemzeti betegség egymással szoros kapcsolatban van. A hivatalnoki ideológia még ma is korlátokat szab a gazdasági élet felé annak a keresztény ifjúnak, akit tehetsége erre képesítene. Hamis büszkeség és kártékony társadalmi kon. venciók szerepelnek kényszerítő erővel, amikor a keresztény értelmiséghez tartozó ifjú pályát választ. Helyzetét kiélezi az antiszemitizmus komoly értelemben keveset említett elhatalmasodása is, amelynek erejére jellemző, hogy a zsidóság és a keresztény középosztály között még bensőséges társadalmi érintkezés sem tud kialakulni. A keresztény középosztály elzárkózik a hivatali címkórság meddő fellegváraiba, amelyeknek szomorú eredménye, hogy utódai szellemi proletárokká válnak, vagy pedig — nem is létezhetnek. A zsidóságot pedig ugyanez a címkórság olyan társadalmi alacsonyrendűségre kárhoztatja, amely nagyon is érthetővé teszi resszentizmusát, s míg anyagilag gyarapodik, viszont lélekben roppant nehéz a magyar nemzeti hagyományokhoz közelednie, hiszen mindennapi élétében annyi személyes keserűség árán kell »idegen« voltát megerősítve látnia. A kérdést azután végképpen kiélezi, amikor ez az idegenség a valóságban is megvan: a keleti zsidóság ideáramlása szörnyűségesen megnehezítette a magyar zsidóság helyzetét, s a magyar nemzeti ideológiával való teljes egybeforrását. De menjünk tovább. Elképzelhetétlenül beteg állapot, amikor a hivatalnok szégyelli az iparossal, vagy kereskedővel való társadalmi érintkezést, amikor üres »doktori« és »méltóságos« címek inflációja szabja meg a társadalmi helyzetet s a fölfelé törő értékesebb paraszt- és munkásréteget is ebbe a hamis irányba vonzza. Minden érdekünk azt kívánná, hogy az állami, megyei és községi poros íróasztalok felé való áradásnak útját álljuk, mert így egészséges magyar társadalmi élet nem alakulhat ki. A legsúlyosabb államkormányzati hiba volt engedni a »diplomások« társadalmi és politikai nyomásának és számukra 80 pengős szükségállásokat kreálni. Ezzel hosszú időre elzártuk az utat, hogy hivatalnokrétegünk kiemelkedhessék a proletársorból, ahelyett, hogy előmozdítottuk volna a keresztény fiatalságnak a gazdasági életben való térfoglalását, ami egyszersmind a zsidóságnak a keresztény középosztályihoz való társadalmi közeledését is előmozdította volna. De viszont a zsidókérdés mai kiélezettségét addig lehetetlen elhárítani, míg a valóságban is idegen zsidóságot ki nem küszöböljük a magyar zsidóság sorai közül. Az én nézetem szerint — s hangsúlyozom, hogy ez egyéni vélemény — egészen 1914-ig visszamenőleg a legteljesebb szigorral revideálni és anullálni szükséges a keleti zsidók ideszivárgását és ebben a tekintetben még a »szerzett jogok« sem jelenthetnek akadályt, mert ha ismét csak a »jövőiie« nézve foglaljuk el ezt az álláspontot, akkor semmit sem tettünk azért, hogy a magyar zsidóság a nemzettel teljesen egybeforrjon s talán annak a veszélynek tettük ki a magyar zsidóságot — és önmagunkat is — hogy ez a kérdés egészen a németországi módszerek alkalmazásáig fog továbbfeszülni. Semmit sem cselekedtünk a magyar jövő érdekében, ha a zsidókérdést összes mérgező járulékaival tovább engedjük gennyedni társadalmunkban, mert hiszen a zsidóság vagyoni és kulturális, de még számbeli súlyánál fogva is olyan fontos helyzetet foglal el a magyar nemzet testében, amely egy (becsületes megoldást nélkülözhetetlenné tesz. \ De ugyanúgy, ahogy a magyar zsidóság asszimilációjának érdekében nem lehetünk tekintettel úgynevezett szerzett jogokra, ugyanígy — s ennek is vannak a zsidókérdéssel vonatkozásai — sízerzett jogokra való tekintet nélkül rendet kell teremteni a címkórság dzsungeljében is. Át kell állítani az ^gész magyar társadalmat arról a hamis vágányról, amely az üres cím megszerzése és egy improduktív hivataloskodás életcélja felé fut. Általános reformra van szükség a »doktori«, »méltóságos« és »kegyelmes« 8