Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 1. szám - A világgazdaság újjáépülése és a regionalizmus

genialem Blick des bewundernden Hassers die klassische Theone entlarvt als das, was sie war: die politische Ökonomie Englands.« List a klasszikus tanokban, a szabad mozgásban és a világgazdaság fejlődésében csak az angol imperializmus világbódító vágyait látta meg és azokat meggyőződéssel vetette el, hiszen — mint ahogy fentebb mondottuk — szerinte a világgazdaság a legértékesebb és legmaradandóbb formációnak a nemzetgazdaságnak antipólusa. Ezt a tragikus félreértést oszlatja el a világgazdaság egyik leghivatottabb érvelője Bernhard Harms a »Weltwirtschaftliches Archiv« megalapítója, a világhírűvé vált folyóirat első számában: ». .. a nemzetgazdaságnak világgazdasággá való fejlődéséről nem lehet szó olyan értelemben, ahogy a városi gazdaságból némely átmeneti állapot után nemzetgazdaság keletkezett . . . Sőt be kell látni, hogy a nemzetgazdaság bizonyos mértékben végső eredménye egy forgalmitársadalmi fejlődésnek és ennek megfelelően egy maradandó állapotot képvisel. A nemzetgazdaság az államhoz kapcsolódik, amely döntő jelentőséggel bír a nemzetgazdaság életnyilvánulásaira.« Ez a nemzetgazdaság és világgazdaság viszonyának helyes meghatározása, amely a tényleges állapotot visszatükrözve fejti ki, hogy a kettő valóban egymásnak nem ellentéte, hanem kiegészítője. A világgazdaságban ezek szerint nem az államokon felüli nemzetközi organizmus gazdasági gépezetét kell látnunk, hanem az egyes nemzetgazdaságok kiegészítését, betetőzését. Létfeltétele a szabadság és az ennek jegyében kötött kereskedelmi szerződések hálózata, amelyekben a multilaterális gazdálkodás legfőbb jellegzetességeként a legtöbb kedvezmény ismeretes záradéka jelentkezik. Ez az egyenlőségen alapuló elv, amelynek történelmi nyomait először az 1641. évi németalföldi-portugál szerződésben láthatjuk, volt a csereforgalom növekedésének hatalmas feszítőereje. Ez tette .lehetővé a legolcsóbban és legjobban termelt áruk nemzetközi elosztását, aminek eredménye a termelés és fogyasztás ösztönző kölcsönhatásában, majd ennek folytán a világkereskedelem megsokszorozódásában csapódott ki. A legtöbb kedvezmény elve az 1860. évi január hó 2o-án Anglia és Franciaország között Létesült kereskedelmi szerződésben (Cobden-szerződés) talált legtökéletesebb alkalmazására. A német-francia háborút követő válság, a tengerentúli mezőgazdaság kezdődő nyomasztó versenye, majd az ezüst demonetizálása a szabadkereskedelemmel ellentétes áramlatoknak kedvezett és a legtöbb kedvezmény záradékának alkalmazása így lassan háttérbe szorult. 1892-ben Franciaország az elv érvényesítését felfüggesztette és ettől kezdődőleg a világkereskedelem további növekedése a nagypolitika támogatását nélkülözni volt kénytelen. A további fejlődés az életszínvonal és a technika hallatlan ütemű haladása által ösztönzött folyamat volt, de a világpolitika adottságai ezzel a volumengyarapodással szemben mindig fékező momentumot jelentettek. A gazdaság természetes tendenciája és a gazdaságpolitika mesterséges iránya egymástól elváltak és a politikai világhatalomért folyó kiélesedett verseny a gazdaság egészséges nemzetközi szabad versenyének végét jelentette. Azonban a technika és a közlekedés a világforgalom számára eddig elképzelhetetlen és egyre fokozódó (nagyrészt még latens) lehetőségeket biztosítanak, amelyeket a természetes erők érvényesülése a laissez-faire aránylag kedvezőbb éveiben ki is használt. A háború utáni konszolidáció éveiben 1926-tól 1929-ig a világkereskedelem volumenben és értékben addig nem tapasztalt magas színvonalra emelkedett. Azok az okok, amelyek ennek a fejlődésnek útját elzárták, valamennyiünk előtt ismeretesek. A számtalan eredőből kiindult világválság természetesen nemcsak a csereforgalom színvonalát befolyásolta súlyosan, hanem a gazdasági élet minden életmegnyilvánulását. A világkereskedelemnek viszonylag is rosszabb helyzete azonban előrelátható volt, mert régi tapasztalat, hogy válság idején a merkantilizmus szelleme mindig erősebben érvényesül és ez természetesen a szabad csereforgalom halálát jelenti. Az elzárkózás szelleme talán soha jobban nem érvényesült, mint a legtökéletesebb munkabeli differenciálódás s a leggyorsabb és legnagyobb térfogatú közlekedési eszközök korában. Feltámadt az a szellem, amely a világgazdaság és nemzetgazdaság fogalmait egymás mellett nem tudta elképzelni és ennek következményekép a világkereskedelem jelentősége nemcsak abszolút mértékben csökkent katasztrofálisan, hanem az időközben már javuló termelési és fogyasztási indexekkel szemben is állandóan stagnál, 3 éve »kábultan« vesztegel. A világgazdaság újjáépítésének módja az ismét fejlődő konjunktúra idején adva van: a szabadság helyreállítása. Azonban a sokáig elzárt vérkeringés hirtelen megindítása ugyanolyan tragikus lehet, mint a teljes bénulás és ezért a gyógyszert fokozatosan kell adagolni a beteg szervezetnek. A szabadság célját kétféleképpen lehet megközelíteni; először az általános érvényű korlátozások és vámok fokozatos lebontásával, másodszor pedig az összefüggő nagyobb gazdasági testek szorosabb összekapcsolásával, hogy ezáltal megerősödve, az organizmust életben tartsuk a világhelyzet javulásáig. Mikor ismételten bebizonyosodott, hogy az első alternatívának, vagyis az általános érvényű kedvezményekre való törekvésnek a jelen politikai légkörben meglehetősen kevés kilátása van, akkor a nemzetgazdák egy része (közöttük elsősorban a középeurópai gondolat kiváló propagálói: Reich, Riedl, Loucheur stb.) az egymásrautalt testek összekapcsolásán keresztül való megerősítésétől remélte a kibontakozást. Ez a megoldás az összefüggő gazdasági testeknek (elsősorban az egymást kiegészítő bizonyos mértékű egyedeknek) gazdasági összeolvadását jelenti, a politikai szuverenitás fenntartása mellett. A gondolat: a regionalizmus gondolata, amely a világgazdaság dezintegrációja, szétesése idején a gyógyulás járható útjának látszik, azonban — és ezt kell elsősorban hangsúlyoznunk — csak kellő adottságok fennforgása esetén. Azok az előnyök, amelyeket egy-egy regionális megegyezésben résztvevő felek egymásnak nyújtanak, csak akkor jelentenek ténylegesen hasznot a gazdaság organizmusának, ha önmagában is életképes termelési ágak fejlődését támasztják alá és ha a résztvevők gazdaságilag valóban egymás kiegészítői. A szomszédi viszony, amelyre a háború utáni számos regionális egyezmény támaszkodik, nem elegendő indok a leg22