Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 8. szám - Válasz Török Árpádnak

(Váratlanul választójogi) konferenciáit kezdemé­nyezett egy levél, amelyet a miniszterelnök úr köz­vetlenül 'betegszabadsága megújítása előtt Sztranyav­szky házelnökhöz intézett. Nem akarunk most azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy milyen újabb megtöré­sét jelenti ez az eset a »vezéri vonalvezetésnek« és milyen újabb állomását az álláspontok megszokott revideálásának. A mi álláspontunk kezdettől fogva a becsületes titkos választójog mellett volt s így sürgetjük és kívánjuk, hogy ez a nagyfontosságú nemzetpolitikai kérdés nemcsak napirendre, hanem megvalósításra is kerüljön. De... De mit reméljünk egy olyan konferenciától, ahol a kormánynak nincs javaslata és nincs mondám­valója? Talán az ellenzéket akarják vizsgáztatni? Belemehet-e egy ilyen tárgyalásba az ellenzék anél­kül, hogy ígéretet és biztosítékot kapjon arra nézve, hogy mikor és hogyan hajlandó a kormány az el­hangzott ellenzéki kívánságokat megvalósítani? Na­gyon is átlátszóak azok a taktikai előnyök, amelye­ket a kormány egy ilyen kötelezettsógnélküli kon­ferencia által elérhet és sajnos, teljesen elpusztítot­ták azt a bizalmat, amely az újabb taktikázástól való félelmet elhessegethetné. Hiszen már hallattunk egy­szer választójogi ígéreteket ugyanettől a kormány­tól, s a szomorú eredmények tanúi a közigazgatási bírósági ítéletek s a kisgazdapártra áthárított ódium. De — last not least — a választójogi konferencia kilátásait elhomályosítja még az a körülmény is, hogy a tárgyalások vezetését olyan személyiségre bíz­ták, aki erre a feladatra a legkevésbé alkalmas. Aki köztudomás szerint résztvett a megelőző választó­jogi taktikázásban, aki legfőbb vezetője volt a Nep példátlanul erőszakos választási irtóhadjáratának s aki az elfogultság jelvényét még akkor is a gomb­lyukában viselte, amikor a házelnöki székbe ül­tették. * (Egy kilépés ügye) foglalkoztatta az elmúlt he­tekben a közvéleményt s mikor most ezt az eseményt följegyezzük, talán nem kell hangsúlyoznunk, hogy a NEP-et otthagyó Béldi Béla úr személyes jelen­tősége korántsem lehet elegendő arra, hogy tartós figyelmet igényeljen. A képviselő úr mondanivalóit eddig ugyanis főleg az jellemezte, hogy megértésük­höz hasonlíthatatlanul több szellemi munka volt szükséges, mint amennyit még az értelmiséghez tar­tozó rétegek is erre a célra föláldozni óhajtanak. De ennek a kilépésnek hiányzó személyi fontosságát két­ségtelenül pótolta, hogy szimbolikus eseménnyel ál­lunk szemben. A NEP »Béláinak« egyike hagyta ott a süllyedő sétahajót, amelynek lampi ón­jait, cíntányérait, sípjait és dobjait önmaga hordta a legnagyobb buzgalommal a fedélzetre. Ha a közvélemény felé szóló megnyilatkozá­sokból ítélni lehet, akkor a postások és vasutasok világnézete fölött zordonan uralkodó főtitkár úr leg­közvetlenebb szellemi rokonát veszíti el ezzel a ki­lépéssel. A vertikális testvérek között támadt harc »nem sok jövőt« jósol annak az irányzatnak, amely oly kitűnően tudta bizonyítani, hogy a fenségestől a nevetségig valóban csak egyetlen lépés van. A ki­lépő világnézeti igazgató úr pártonkívüli helyzetet fog elfoglalni és nem csatlakozik az ellenzékhez. Amit annál is inkább helyeselhetünk, mert elfogad­juk azt a független kisgazdapárt részéről elhangzott véleményt, hogy Béldi Béla úr kilépése kedvező al­kalmat nyújtana annak a kérdésnek az eldöntésre, hogy vájjon a siklósi kerületben a legutolsó válasz­táson a NEP közismert választási gépezete gyako­rolt-e feledhetetlen benyomást a szavazókra, vagy pedig horizontális szónoklatok képezték-e a közbiza­lom forrását? * (Új dömpinglapot) indított a sajtóügyi cabinet noir a nyár közepén. Ez az esemény már önmagában súlyos provokációja volt az ellenzéki lojalitásnak és az adófizető magyar nép türelmének. De föl kell emelnünk szavunkat a visszás és felháborító körül­mények sorozata ellen is, amelyek e fölösleges sajtó­termék megindulását kísérték. Először aknamunka indult a nagymultú konzervatív napilap teljes beszün­tetésére, amely a »rendszer« kezében amúgy is de­valválódott. Aztán átlátszó ürüggyel megvonták a nyilvános terjesztés jogát attól a független és bátor ellenzéki újságtól, melynek népszerűsége reményte­lenné tette az új zsoldoslap üzleti kilátásait. Bizonyos­nak látszik az is, hogy még a kormányzat felelős hely­zetben levő tagjai sem helyeselték az új dömping­újság megindításában kifejeződő provokációt s ezt a beteg miniszterelnök távollétében csak illetéktelen befolyás csikarhatta ki. És bizonyos, hogy ezzel a lépéssel méltatlanság érte az alkotmányos érzést, a kormányzati tekintélyt és a közérdeket egyaránt. De e kihívó s példanélküli mellékkörülmények sora mellett ismét és ismét föl kell tennünk a fő­kérdéseket is: meddig tart még ez a frivol játék, amely a magyar sajtó intézése körül folyik? Meddig lehet itt még játszani a képviselői összeférhetetlen­séggel és országgyűlési képviselők zsebeit a kormány­tól függő lapok jövedelméből megtömni? Meddig lehet számolatlan milliókat költeni egy rendszer di­csőítésére, míg ugyanakkor a megoldatlan szociális kérdéseket a pénzhiányra való tehetetlen hivatkozás­sal teszik félre? S van-e, lehet-e egyetlen fölösleges fillérünk, a belföldi közvélemény »befolyásolására«, amikor a trianoni határon túl élő testvéreink na­ponta megújuló jajkiáltásait ellenségeink gazdagon szervezett propagandája némítja el a nagyvilág felé? * (Félmegoldásokat), ismét és megint félmegol­dásokat hozott a Nep vezetőségének első őszi érte­kezlete. Nem ezt várta az ország lakossága, nem ezt várta a magyar közvélemény. Városokban és falvakban mindenütt megbukott a Nep-rendszer. A kerékbetört kalásznak már csak professzionista viselői vannak. A tagdíjakat mái­senki sem fizeti, csak akin a hivatalfőnökök hajt­ják be. A nagyhangú jelszavakat már el is felejtet­ték s a bizalmas utasításokat, kilencvenöt pontokat, világnézeti terveket csomagolópapirosnafc hasz­nálják. Csak az Esterházy uccában nem akarják ezt tudomásul venni? Az őszi értekezletnek íme az eredménye: meg­maradnak az élharcosok, megmaradnak pártelnö­köknek a főispánok, ami mind súlyos sérelme az al­kotmányosságnak. Nem változik a parlamentnek mai rendje, a délutáni és éjszakai ülések fárasztó, álmos, de legalább költséges új stílusa. Úgy látszik, az egész értekezletet azért hívták össze, hogy Mar­ton Béla immár érthető okokból békülékeny hangu­latát tudomásul vegye. S hogv Scheftsik György repülőellenőri hatáskörét redukálja. Pedig azt hisz­szük. Marton főtitkár úrnak ilyen értekezlet nélkül is minden oka megvan csendesnek lenni és Schef­22

Next

/
Thumbnails
Contents