Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 8. szám - Válasz Török Árpádnak

SZABAD SZÓSZÉK (AUGUSZTUS-SZEPTEMBER) (Október 6.) az aradi vértanúság örökké viszszatérő felemelő emléke. A nemzeti önfeláldozás magasztosult példáit szolgáltatták a tizenhármak, akiket kötél és golyó nem rettenthetett vissza a hazához és a szabadsághoz érzett hűségüktől. S mikor vértanúhaláluk napján az ő emlékükre gondolunk, fölmerül bennünk a súlyos kérdés, megvan-e még az a sírig kitartó hűség és az a minden földi hívságot elfelejtő önfeláldozás, amely akkor az egész magyar nemzetben lobogott. S mennyivel gyengébbek leszünk, mennyivel reménytelenebb lesz a jövőnk, ha ezek az érzések kipusztulnak. Nem szabad elfelejtenünk, nem szabad elgyengülni engednünk azt a nagy példamutatást, amelyet nemzetünknek a mult vértanúi örök követésre felállítottak. Ma inkább emélkezzünk rá, mint máskor. Hiszen az a város1, ahol egy őszi bús napon utoljára látták a magyar égboltot a vértanuk, ma idegen rabságban van. S ma a diktatúra rabságát csempészik és hintik konkolymagvakban a csonka földön is társadalmunk lelkébe. Pedig a tizenhármak a szabadságért haltak meg. * (Eden külügyminiszter) beszédet mondott Genfben, ékesen szólót és történeti levegővel teljeset, a revízióról. Magyar szíveknek, magyar elméknek jobbat, szebbet, kedvesebbet nem mondhatott volna. Egész forradalmi hang volt, a népszövetség palotájának menyezete mégsem szakadt le, hacsak az a tapsorkán nem rendítette meg, amely a beszéd után felhangzott. Ez a szónoklat kaput nyitott egy termékenyebb és biztatóbb európai kibontakozásnak, virágokat szórt egy régen várt géniusznak a lábai elé, akit Titulescuék eleddig mindig háborúval fenyegettek, de aki most már a hivatalos Angliának a revízió mellett történt állásfoglalása után az igazságnak és a békének nevében fog majd megérkezni, hogy a népek és országok közti viszályok fölött uralkodj ék. Magyar nap volt ez a szeptember huszonnegyedike Genfben, mert amit Eden most a blit világbirodalom egész súlyával és tekintélyével követelt, hogy a népszövetségi alapokmánynak adjanak végre önálló életet s válasszák el a versaillesi békeszerződéstől, az már kezdettől fogva ott szerepel a magyar revíziós követelések legehö sorában, a 19-ik szakasz hatályosabbá tétele, s a területi viszályok megszüntetésének eszközévé választása pedig egyenesen kardinális feltétele minden eljövendő újjárendezésnek a Dunamedencében. Ma ez még csak elvi jelentőségű dolog, erkölcsi siker, a külföldön végzett magyar revíziós munka s legelsősorban a Magyar Revíziós Liga törekvéseinek és fáradozásainak igazolása. De ha arra gondolunk, hogy mily nehéz, mily göröngyös volt az út idáig is, akkor legyen örömünk maradéktalan, s elégtételünk őszinte, fenntartás nélkül való. Hogy a kisantant mit fog szólni hozzá? Ott egyelőre hallgatnak és bizonyára arra gondolnak, hogy Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. * (Rend nélkül nincs szabadság) és szabadság nélkül nincs alkotmányos élet. Ez a három fogalom elválaszthatatlan egymástól, épúgy, mint az organikus lét legfőbb tényezői: a levegő, a víz és a napfény. S ha van iskolapéldája e tétel igazolásának, akkor a magyar politika mostani szomorú — igaz, hogy lezárulóban lévő — korszaka az, amely tartalmilag nem állott egyébből, mint az ezeréves alkotmány félretételének vakmerő és szakadatlanul megújuló kísérletéből, a szabadság, az egyéni függetlenség, az emberi méltóság megcsúfolásából, s a társadalmi és politikai rend hivatalos felforgatásának előkészítéséből. Igenis, ebből állott az a piszlicsár-diktatúra, amely bámulatosan értett ahhoz, hogy jóhiszemű magyarokat elkábítson, megtévesszen, s amely érthetetlenül primitív fogásokkal és ravaszkodásokkal tudta talpa alá igázni a nemzeti közvélemény jelentékeny részét. Csak igen kevesen, köztük többek között a Deák Ferenc-Társaság, emelték fel tiltakozó szavukat ellene, pedig éreznie, látnia kellett mindenkinek, aki látó, hogy milyen lejtőre sodorják a nemzetet, hogy ez a pökhendi »egy országnak elég egy okos ember«-rendszer előbb a parancsuralomhoz, azután a katasztrófához vezet. Hogy nem így történt, abban édeskevés részük volt azoknak, akik nemsokára, majd a teljes bizonyosságok idején, teli tüdővel fogják hirdetni, hogy ők milyen hősiesen akadályozták meg Magyarországon a diktatúrát. (A francia frankot), a győztes valuták valutáját is elérte hát a végzet. A háború, úgylátszik, nem ismer semmi különbségtevést, akit egyszer a szele megsuhintott, annak viselni kell, a többivel együtt, az összes következményeket. Nincs bennünk semmi káröröm,, tudjuk, hogy a francia népnek kell elviselni minden súlyos megrázkódtatást, amely a Blum-kormánynak ebből a pénzügyi kényszermanőveréből származhatik. De amenynyire részvéttel vagyunk is a francia paraszt, polgár és intellektuel iránt, nem hallgathatjuk el, hogy a győzelemnek kevésbé mohó kihasználása, a legyőzöttek iránt való több megértés és jóakarat, s ezáltal egy általános európai megegyezés lehetővététele, bizonyára táplálóbb és ízesebb gyümölcsöket termett volna, mint ez a későn jött frankdevalváció, amely most mégis mintha a győzelem kegyvesztettjeinek jutott volna osztályrészül. Hogy ennek a szomorú és drága kalandnak mi lesz a vége, azt előre megjósolni, persze, nem lehet. A front populaire egyelőre tartja még magát, a kamara megadta számára a felhatalmazást a pénzügyi rendelkezések keresztülvitelére. A népfrontból tehát a front megvan még, — a kérdés csak az, hogy mi lesz a néppel ? 21