Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 8. szám - Válasz Török Árpádnak

Tudjuk azt, — és tudják ezt hazai németjeink is — hogy az utódállamok magyarsága a legkeservesebb küzdelmet vívja létéért. Bizonyára tudják azt is, hogy nehéz sorsában szüksége van minden baráti kézre. Természetesnek kellene tartanunk, hogy számíthasson a szintén kisebbségi sorsban élők együttérzésére, együttműködő segítségére harcában, amelyet nemcsak kultúrájáért, hanem még a mindennapi kenyérért és a hajlékért is folytatni kényszerül. így különösen az elcsatol I területek legnagyobb nemmagyar kisebbsége, az erdélyi németség mutathatná meg, hogy mi a reális értéke azoknak a hűségi fogadalmaknak, melyeket annakidején az ő képviselőik sem mulasztottak el hangsúlyozni a magyar nemzettel szemben. Ezzel sze!:,'xn azt tapasztaljuk, hogy az erdélyi németség nemcsak hogy közömbös a magyar kisebbség életküzdelmével szemben, hanem igen sokszor éksen ellenséges magatartással lepi meg kisebbségi sorstársát. Hasonlóan ellenséges magatartást tanúsítanak az erdélyrészi és délvidéki németek Csonka-Magyarország magyarságával szemben is. Bizony igen sokszor olvashatunk a román és szerb lapokéval élességben és elfogultságban vetekedő támadásokat a magyarság ellen elcsatolt területi német lapokban, a szatmárvidéki és bánsági nyilt ellenséges akciókról pedig csak ia legnagyobb keserűség hangján lehet szólani. De ebbe a keserűségbe öröm is vegyül. Éppen a szatmárvidéki csúnya erőszakoskodások mutatták mieg, hogy a népben magában, — amelyre pedig egész világnézetüket építik Európa új németjei — szikrája sem él annak a gyűlöletnek és elfogultságnak, melylyel az új próféták egymás ellen tüzelik őket. A szatmárvidéki német eredetű paraszt- és iparoscsaládok semmi kedvet nem éreznek arra, hogy a magyar népesség ellen, melynek körében békésen élnek néhány évszázada, ádáz testvérharcra induljanak. Az idegenből jött »vezérek« már többször feljajdultak ezen az »érthetetlen« magatartáson és erejüket most már az előzetes puhításra, amint ők mondják, »a német öntudat élesztésére« koncentrálják. Ez az »öntudatra élesztés« szerepel Török Árpád cikkében is. Kérdi, hogy mi lehet a kifogás iaiz ellen, ha a hazai németség népi öntudatra ébred, illetve népi »öntudatra lesz ébresztve«. Nekem az öntudat ellen nincs kifogásom, de igenis van annak mesterséges és — mihelyt lehet — mint Erdélyben látjuk, ahol iái hatalom támogatását élvezi, erőszakos ébresztése és felajzása ellen, mert ez a békés együttélést akadályozza és — mint a példákból látjuk — egyik félnek sem használ. De figyelmébe ajánlom Török Árpádnak, hogy az »öntudatra ébresztés« ellen nem a magyaroknak, vagy legalábbis nem a tősgyökeres magyaroknak van elsősorban kifogásuk, hanem éppen azoknak a nem is öntudatlan, hanem inkább elég belátással bíró fceolvadtaknak, akik jogosan féltik jövőjüket és nem is önzőén, csak a sajátjukat, hanem az utódjaikét és öntudatos Viagy ma még öntudatlan néptársaik utódaiét isi, féltik a német eredetű magyarországi népességnek a m,agyar kultúrközö3ségből yialó kiszakításától. És joggal. Nekem — és sokaknak — meggyőződésem, hogy ha netán Magyarország egy középeurópai nagy német birodalom egyszerű tartománya volna és ebben a birodalomban a kisebbségek jogait legalább annyira tisztelnék, mint ahogyan azt manapság iá kisebbségi érdekek legszerényebb harcosai kívánják, ezen a földön sokkal kevesebb németszármazású pap, tanító, katona, alacsony- és magasrangú közigazgató, bíró stb. lehetne, mint ma van. Én félek attól, hogyha Török Árpád és mások által jóhiszeműen sürgetett viták megindulnának Magyarországon a kisebbségi kérdés felett és a közvélemény valóban ráirányozná olyan súllyal a figyelmét, mint ahogy azt ők szeretnék, az eredmény nem az lenne, amit ők kívánnának, hanem az, hogy itt Magyarországon is felütné fejét egy erőteljes »numerus hungaricus« mozgalom. Félek ettől — mondom — mert ez nemcsak a hazai németségre volna káros, hanem a magyar nemzetre is. Mint már kifejtettem, a Középdunamedencében csak az együttélő különböző nemzetiségű népek szoros együttműködésétől várhatunk egészséges viszonyokat és fellendülést. A magam részéről a közigazgatási autonómiák fejlesztését, a községek, járások, megyék s esetleg tartományok ügyvitelének a helyi lakosság érdekeinek és nyelvének miegfelelő módon való szervezését, a nevelésnek, oktatásnak és a kulturális fejlesztés egyéb módjainak minden nemzetiség számára való lehetővé tételét tartom szükségesnek. És azt, hogy mindenki maga döntsön afelett, hogy milyen érdekközösséget akar szolgálni. Semmiesetre sem fogadhatnám el helyesnek, hogy a magyar nemzet testéből kirekesszük azokat a más népi eredetűeket, akik köztünk élnek, esetleg vérségileg is már velünk keveredtek, a magyar kultúr- és nemzetközösségbe tartozóaknak érzik magukat. Viszont kényszerrel senkit sem kény szeri tenék saját nemzetének megtagadására, mert az ilyen módon szerzett »nyereség« szerintem veszteség. Úgy hiszem, sikerült olyan módon megfogalmazni észrevételeimet, hogy az olvasó meggyőződjék felőle, miszerint a kisebbségi kérdés becsületes megoldásának vagyok feltétlen híve, de iái megoldást a Középdunamedence egyéni viszonyainak legmegfelelőbb módján kívánom. A hazai németség helyzetének tanulmányozását mindannyiunk kötelességének tartom, igaz, megvallom, nem annyira iaz erre vonatkozó elméleti munkát, mint azt Török Árpád javasolja, hanemi a nép valóságos életét, viszonyait, szükségleteit és törekvéseit. Viszont nem hallgathattam el, hogy hazai németjeink vezetőinek programmjávai mindenben egyetérteni nem tudok. Különösen hibáztatom azt, hogy az utódállamok kisebbségei felé nem képviselik azt a közvetítő politikát, melyet tőlük méltán elvárhatnánk, ha ők elvárják tőlünk, hogy a közös magyar haza és a* magyar nemzethez való hűségükről tett nyilatkozataikat komolyan vegyük. Egyenesen elképesztő az a magyarellenes uszítás, amit utódállambeli német sajtóorgánumokban a csonkamagyarországi német kisebbségekkel való rossz bánásmód címén időnként — és nem is olyan ritkán — a nyakunkba zúdítanak. Odáig mennek ezek a támadások, hogy a csonkamagyarországi németek sorsát rosszabbnak mondják az utódállamok kisebbségeinek helyzeténél. Elemi kötelességük volna németjeinknek, hogy ezek ellen az igazságtalan és mérhetetlenül túlzó izgatások ellen tiltakozzanak, tiltakozzanak egyszerűen az igazság érdekében, ha már a magyar állammal szembeni kötelességüknek ezt nem érzik. Sajnos, ilyen tiltakozást tőlük eddig hiába vártunk. De ha nyíltan tiltakozni taktikai, vagy egyéb okokból nem akarnak, felvilágosíthatnák néptársaikat 18