Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 6-7. szám - Közvélemény, sajtó és külpolitika. Ottlik György előadása a Deák Ferenc Társaságban

félrevezetett közvéleménnyel. Az eredmény nem emeli a brit államférfiúi tekintélyt, de nem felel meg a parlamentarizmus alapelveinek sem, amelyek szerint ha egy kormány hibát követ el, — olyat, mint amilyen a szankciós ügyben szenvedett nemzetközi vereséget provokáló téves fellépés volt — akkor v&h lalja ezért a felelősséget és lehetőleg ne kockáztassa meg, hogy saját hibájában, saját megaláztatásában — ahogy Baldwin mondotta — az egész Britbirodalomnak osztoznia kelljen. Ebből a következő tanulságokat lehet levonni: civilizációnk ma elért színvonalán a tömegek akarata ellenérc nem lehet kormányozni, tehát az államférfi első feladata, minden rendelkezésre álló eszközzel, a tömeglélektan ismereté alapján vezetni a közvéleményt azon az úton, amelyet az országa érdekében helyesnek felismert. A kormányférfiúnak azonban mayának kell vezetnie a közvéleményt, mert csak ő ismerheti mindazokat az elemeket, amelyek alapján politikai elhatározáshoz juthat. A közvéleményt pedig csak arról kell meggyőznie, hogy az elhatározása helyes. A meggyőzés eszközei, amint ezt a néplélektan zseniális ismerője, Hitler Adolf — valószínűleg Le Bon és Tarde tanulmányai és fejtegetései alapján — olyan helyesen és őszintén megmondja, igen egyszerűek: semmiesetre sem szükséges titkokkal lepecsételt ajakra hivatkozni vagy igen bonyolult fejtegetésekbe bocsátkozni. A Baldwin-kormány tekintélyvesztésé eklatáns példája annak, hogy trükkökkel és a megtévesztés fegyvereivel nem lehet tartós és erkölcsi értékű politikai győzelmet aratni. Sem Nagy-Britanniában, sem máshol. A franciáknál hiányzik a vezetés Franciaország évek óta már a hasadt öntudatú, részben egy elmúlt ideológiában megakadt, részben vezetés nélkül maradt közvélemény képét mutatja. A jobboldali hangulat fellobbanása a baloldali kormányzat és gondolkodás korrupciója és tehetetlensége ellen 1934-ben hamarosan lelohadt, eredmé^ nyeit pedig eltemette a vezetők hiánya a jobboldalon. Gyors akció helyett öreges huza-vona következett belül, a realitásokkal számolni nem tudó külpolitika kifelé. A Doumergue-, Flandin- és Lavalkormányok pénzügyi- és külpolitikája vezetett el a jobboldal bukásához és a radikálisokon túl a szocialisták és kommunisták előretöréséhez. Tény, hogy a francia ember gondolkodásának — különösen a Loiretól délre — alapvető jellege az enciklopédisták és Voltaire hatása óta az, hogy baloldali radikálisak. De hogy a jobboldali visszahatás hulláma nem tudott diadalra jutni, abban épp annyi része yan az egységes elgondolás és szervezés hiányának, mint különösen annak, hogy Franciaországban nem születeti Mussolinihoz vagy Hitlenhez fogható hipnotikus erejű egyéniség. A szabadkőműves szervezetek az egyik oldalon és a kommunistává nevelt néptanítói gárda a másik oldalon megfogták a francia közvéleményt abban a hálóban, amelyet szervesen a magáénak tekint: a baloldali ideológia hálójában. Tömeglélektani szempontból itt az egyéni vezetés hiánya épp olyan feltűnő, mint a komiték ós a sejtrendszer mindenütt megnyivánuló szervező hatása. Annak az igazolására, hogy a külpolitika és a pénzügyi politika problémáinak az eldöntését nem lehet állandóan, vagy esetről-esetre a nép votumára bízni, éppen a legutóbbi francia választások erősítik meg. A jobboldal Laval politikája miatt bukott meg ós pedig külpolitikája és pénzügyi politikája miatt. Külpolitikájában azért, mert a fasiszta Olaszországot támogatta és a népszövetségi politika támogatásában lanyha volt. Már pedig Laval nemcsak azért nem fordult Olaszország ellen, mert ő kötötte az 1935 januári római egyezményeket és mert Mussolinihez közelállónak érezte magát, hanem azért, mert reahs gondolkozású ember lévén, tudta, hogy, ha belemászik a népszövetségi szankciós politika" sző vevényébe, akkor ez kényszerítően háborúhoz vezeti el Olaszország ellen. Már pedig azt is tudta, hogy akármennyire fasisztáéi len esek és szankcionisták a franciák, — baloldali elméletből, éppen annyira háborúellenesek is. Tudta, hogyha arra kerülne a sor, hogy a népszövetségi határozatnak a francia hadsereggel és flottával is érvényt kell szereznie, már a mozgósítás lehetősége is kétségessé válik a másik latin állammal szemben. Háború pedig egyenesen lehetetlen. A tömegeknek önmaguk által fel nem ismert logikátlanságát bizonyítja tehát, hogy Laval ellen szavaztak, mert megmentette őket attól a háborútól, amelybe semmi körülmények között nem mentek volna bele, még ha Leon Blum és Herriot együtt akarták volna is vagy akarnák akár ma is. A pénzügyi politikában Laval kegyetlen deflációs eszközöd ket alkalmazott, hogy megmentse a francia frankot a devalvációtól, mert a tömegek ezt sem akarják. A választók pedig ezt a politikáját is megbélyegezték, de egyben mandátumot adtak az összes pártoknak, amelyek mellüket verve fogadalmat tettek arra, hogy — nem szabad a frankot leértékelni. A deflációs politika ellentéte viszont az inflációs politika, pénzügyi és gazdasági megkönnyebbülést Franciaországnak pedig csak a leértékelés hozhat. Ez az új parlament és új kormány tehát előreláthatólag kénytelen lesz megcsinálni a devalvációt, amelynek elkerülésére esküdött és amely elleni bár drága és a francia tömegek által céljában kívánt, de eszközeiben elítélt politikája miatt bukott meg Laval. A francia demokratikus közvéleménynek nincsenek vezetői és ezért lejtőre jutott. Nem tudhatjuk hova fog még elérkezni ennek a válságnak a során. Mussolini államférfiúi nagysága Nézzük már most meg a másik végletet: a tömegek felett való uralmat a tömegek gondosan és szuggesztív erővel vezetett akaratának zseniális felhasználásával. Kevés szó elég annak a megvilágítására, — bár egyike a legértékesebb tömegpszichológiai problémáknak a történelem során — ami Mussolini alkotását jellemzi a Duce és az olasz nép viszonylatában. Egy éppen annyira intuícióval, mint a leggondosabb mérlegeléssel és lelkiismeretes átgondolással dolgozó lángész, aki amellett erkölcsileg is példáját adja a .nak, hogyan kell mindent nemzete és fajtája szolgalatába állítani. Ismeri népének a jellemét és gondolkodását. Tetteit és szavait hozzá idomítja, velük és értük él. Igen magas célt tűz ki maga és nemzete elé, de minden tettével és gondolatával, saját erkölcsi példájával igyekszik őket ehhez a célhoz hozzáadaptálni. Példátlan is az az átalakulás, amit ez a férfiú az olasz nép lelkületében és jellemében, sőt fizikai teljesít*) képességének emelésében is elért. Ha a jelek nem csalnak, valóban képessé tette okét arra az imperiális feladatra, amelyet most eléjük tűzött. Politikáját pedig — ha a példa kedvéért most csak az abesszin kérdésben követettet választom is ki — mindig a teljes átgondoltság, az akciók végiggondolása jellemzi. Nem hangulatok, legkevésbbé tömeghangulatok befolyása alatt keletkezett, kérlelhetetlen céltudatossággal átgondolt és utolsó konzekvenciáig végigvezetett terveket valósított meg. Hallatlan kockázatokat vállalt, olyanokat, amilyeneket egy népkormányzat valószínűleg sohasem mert volra vállalni. Mondhatjuk talán azt, hogy ezek a kockázatok nem mindig álltak arányban az elérhető eredménnyel, de azt ma már nem lehet állítani, hogy Mussolini egy-egy tettének végső konzekvenciát ne lett volnia hajlandó maga és népe számára 15