Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 6-7. szám - Közvélemény, sajtó és külpolitika. Ottlik György előadása a Deák Ferenc Társaságban

közvélemény felett abszolút unalmat szerezni. Anglia és Franciaország, Olaszország és Németország példáira gondolok. Az angol közvélemény tévedése Alig van a demokráciák történetében nagyobb meglepetés annál a megállapításnál, bogy ime, az utolsó 18 hónap alatt ia parlamentáris demokrácia anyaállama, Nagy-Britannia maga is a felkorbácsolt tömeghangúliat uralma alá került. Elméleti szempontból rendkívül érdekes és tanulságos volt megfigyelni, hogyan csúszott ki fokozatosan a parlament és a közvélemény vezetése a felelős kormány kezéből. Az 1918 után kiadott »ne legyen több háború* jelszót és a Népszövetséget, mint e nemzetközi érintkezések végleges megoldását kitűző eszmét az angol közvélemény nagy többsége magáévá tette. Az államegyház egész hierarchiája és a lelkes vénkisasszonyok, akik, mint mondják, az angol közvéleményt csinálják, fanatikus rabjaivá lettek ennek a gondolatnak. A háború óta a brit politika, többkevesebb önállósággal, alkalmazkodni kényszerült ebhez a közvéleményhez. Hiszen tudjuk, hogy bármit tesz vagy tagad meg valamely angol kormány, •— pl. szövetségek kötését •— kivétel nélkül a közvéleményre szokott hivatkozni. Ennek az egészen új. a realitásokkal és az erőhatalmi tényezőkkel kevésbé számoló brit politikának az eredménye volt, hogy míg a birodalom elhanyagolta megfelelő védelmét, mert példát akart mutatni a leszerelésbíMi, — pedig ezzel nem tudta biztosítani a leszerelési konferencia sikerét — addig viszont politikájával a kínai-japán konfliktusban —• éppen, mert nem állott háborúra készen — sebet ejtett azokon a népszövetségi elveken, amelyeknek ideális védelmére esküdött fel a birodalom közvéleménye. A nemzeti kormány MacDonald elnöklete és Sir John Simon külpolitikai vezetése alatt gyengébbnek mutatta a birodalmat, mint amilyen az tényleges erőtartalék aii val lehetne. A birodalom eltűrte, hogy egy tagállam — Kína — területi integritását egy másik tagállam — Japán — megsértse: szó sem volt akkor szankciók alkalmazásáról, mert hiszen ezek háborút jelentettek volna. A kormánynak ez a politikája keserű csalódást okozott a birodalom úgynevezett népszövet séghű közvéleményének, pedig ha a brit kormány 1932 taviaszán a népszövetségi politika logikus konklúziójaképpen háborúra határozta volna el magát, Kína integritásának megmentésére és a nyitott ajtó politikájának védelmére, bizonyos, hogy — a közvélemény már nem követte volna ezen laz úton. A logika ugyanis nem erős oldala a tömegnek. Hiszen még a legmagasabb szellemi színvonalon álló nemzetek közvéleménye sem képes a külpolitika — de éppoly kevéssé a pénzügyi politika — szövevényes útjain eligazodni és esak váltakozó hangulatok rabjává szokott válni. Ezeket a. hangulatokat pedig rendszerint igen egyszerű jelszavak teremtik meg. A politikai életben, a közvéleménnyel való játékban is érvényesül ugyanis a Gresham-féle pénzelmélet: a rossz pénz kiszorítja a jó pénzt, az olcsó jelszó, a nehezebben követhető, finom logikájú következtetéseket. Mi történt ugyanis Angliában és Anglia nemzetközi politikája vezetésében a mult év eleje óta? A nemzeti munkáspárti és nemzeti liberális párti vezetés alatt álló, de konzervatív többségre támaszkodó kormány tekintélye rohamosan hanyatlott. A közeledő választások előrevetették árnyékukat és fokozódó nyugtalanságot okoztak a konzervatív pártban. Ezen a ponton következett be az a lélektani törés, amelynek következményeit sínyli a világ leghatalmasabb birodalma. A kormány passzivitásával és bizonytalanságával szemben a közvélemény vezetését a népszövetségi agitátorok ragadták magukhoz. A Lord_ Cecil vezetése alatt álló Népszövetségi Ligák Uniójának agitációja megszervezte az úgynevezett »békeszavazást«, mely közel 11 millió szavazattal a Népszövetség mellé állította Nagy-Britannia közvéleményét. Ebből körülbelül 7 millió szavazott a szankciók mellett és lekötötte a birodalmat, még abban az esetben is, ha ez háborúhoz vezetne el. A mull év júliusában aztán át is alakították a kormányt, amely Baldwin elnöklete alatt a nemzeti liberális és munkáspártok támogatásával, tudvalevőleg teljesen konzervatív vezetés alá került. Ámde hiába jutott a miniszterelnökség a konzervatív vezér kezébe, hiába lett külügyminiszterré is konzervatív képviselő, a népszövetségi unió békeszavazata irányt szabott az új nemzeti kormány politikájának is, meri ez sem volt hajlandó szembeszállni az elvont ideológiával és megkockáztatni a bukást a közelgő választásokon. Közhellyé vált az angol-szász országokban, hogy a népszövetségi politikát szembeállítsák az úgynevezett hatalmi politikával, amely a felmerülő problémáknak, a reális hatalmi és erőviszonyok tekintetbevételével történő megoldását keresi. A tiszta ideológusok — a Gladstone-féle liberalizmus késői utódai, szemben a Palmestoni politikai realizmussal — túlbecsülve a világ közvéleményében rejlő kétségtelen erkölcsi erőt, elhitették magukkal, hogy a természet folyását is megváltoztathatják ennek a tisztán erkölcsi erőnek és az erkölcsi erőre alapított nemzetközi jogrendnek segítségével. A konzervatív gondolkodás így legalább bizonyos fokig áldozatul esett az új ideológiának. Sir John Simon, az előbbi nemzeti kormány külügyminisztere egy 1931 augusztusában mondott be, szédében a következő érdekes és kétségkívül helyes meghatározását adta a demokráciának: »A demokrácia akkor állja ki a legnehezebb próbát, ha képes kellemetlen igazságokat is meghallgatni: az államférfi pedig akkor, ha ezeket a kellemetlen igazságokat ki meri mondani a nyilvánosság clőtt.« Ez a definíció semmiesetre sem illik rá a legutóbbi nemzeti kormányok eljárására és az összes angol államférfiak közül egyedül Sir Sámuel Hoarenak volt meg a bátorsága, hogy kellemetlen igazságokat mondjon ki a nyilvánosság előtt. Az a tény, hogy alig 3 hétre a szankoiós politika alapján megnyeri választások után a brit kabinet elfogadta a HoareLaval megegyezést, tehát a szankciós politika meg hazudtolását, nyilván azt bizonyítja, hogy valószínűleg már két hónappal előbb is valamilyen hasonló, hatalmi ós érdekpolitikai megegyezés lebegett szemeik előtt — népszövetségi keretbe bevetítve. A népszövetségi politika ugyanis nem zárja ki a hatalmi és erőpolitikát, — ezt a francia politikusok nagyon jól fel is ismerték — hanem csupán új hadszíntérre koncentrálja ezt és csak annyiban változtatja meg a hatalmi politika érvényesülését, hogy addig, amíg fennáll, a reális erőtényezők odaprojiciálva érvényesülnek. Az óriási Tory-többséggel bíró kormány tehát ennek a konzervatív többségének a támogatásával csinálta a mások által diktált liberális és labour ideológiából fakadó politikát. Saját egyéniségét elvesztette anélkül, hogy annak legalább legjobb elemeit sikerült volna az új politikába átmentenie. A választási hadjáratot megnyerte, ahogy angolul mondják, »under falsé pretenoes«, hamis látszatok alapján, — és a zsebében egészen más célkitűzéssel. Ez a kormány sem a sajtót, sem a közvéleményt nem vezette és határozni csak annyiban tudott, amennyiben a mások által fölizgatott közvélemény akaratát követte. Amikor pedig a fenyegető háborús veszélyt felismerte és ebből a megfelelő logikai következtetéseket le akarta vonni, szembekerült a 14