Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 1. szám - Reformmozgalom

dekeit irreális elképzelésekért nem meri kockáztatni, levonja a magyar nép kishatalmi helyzetéből eredő konzekvenciákat s méltányos, de intézményesített együttműködést keres azzal az Ausztriával, melyet a st. germaini béke éppen úgy legyengített, mint minket Trianon. Ez az elmélet kevesebbet markol, de mégis többet fog, mikor a ködös és megvalósíthatatlan konföderációs elv elvetésével hatalmi oszlopot akar teremteni Ausztria—• Magyarország összefogásával dunavölgyi küldetésünkhöz. Amilyen délibábos elmélet volt a Rákosi Jenő által hirdetett 30 milliós magyar birodalom gondolata, olyan túlzottan irreális állásfoglalás lenne részünkről az is, ha az ellenkező végletbe esnénk és indokolatlan pesszimizmussal dunavölgyi előkelő szerepünket önként felszámolnánk. A magyai súg középeurópai vezető szerepét kizárólag kulturális fegyverekkel megvívni akaró reformereink egy része szem elöl téveszti, hogy a kultúra nem csupán az irodalom, vagy művészet felsőbbségét jelenti, hanem magában foglalja a politikai, gazdasági, hadászati és jogi felkészültség nagyobb és hosszabb idő által kiművelt előnyeit is és szellemünk — már csak nyelvünk elszigeteltsége folytán is — sokkal kevésbé alkalmas dunavölgyi »primatus«-ságunk elismertetésére, mint az az erő, mely közjogi, politikai és* történelmi tradíciónkból kiárad. A doktriner és túlzott, főleg irodalmi és irodalomtörténeti elképzelésekből kinőtt és táplálkozó »népi« és »konföderációs« elméleteket tehát kapcsolatba kell hozni azokkal a reális történelmi talajból kinőtt közjogi és politikai elvekkel is, melyek ezer éven át a magyarság politikai akcióinak keretet adtak és ezekhez alapot nyújtottak. A magyar reformkor politikai értelme és célja tehát nem lehet más, mint a pólusok és antipólusok közötti helyes út feltalálása és a doktriner szélsőségektől való tartózkodás, más szóval: a magyar mult és jövő, a közjogi és gazdasági, a népi és történelmi, a kulturális és politikai, a progresszív és keresztény, a dunavölgyi és a szentistváni gondolat reális szintézisének keresztülvitele. IV. Ennek a szintézisnek a létrehozására a hajlam és akarat benne él a mai reformnemzedékben, csupán elvi létfeltételei hiányoznak. Ennek a nemzedéknek eddig csupán érzelmi, illetőleg gazdasági vonatkozásban alakult ki a »generációs élménye«, de szellemi és elvi téren a reformkorszak teremtéséhez elengedhetetlenül szükséges homogenitás még hiányzik. S bár röpiratuk hangsúlyozza, hogy: »A reformnemzedék a generációs mozgalom céljának megfelelően nem közöl részletekbe menő politikai programot, csak politikai irányelveket állít fel, szellemi és akarati tevékenységének meghatározására«7, ez manapság, a mozgalom jelentősen előrehaladott stádiumában immár kevésnek látszik. Egységes vezérlő elvnek eddig csak a szociális szempont bizonyult, azonban a magyar problémák hosszú sora és nagy tömege vár még megoldásra és időszerű revízióra. Ahhoz, hogy ez az egységes szempont kialakulhasson, hogy a politikai, társadalmi és közgazdasági élet legkülönbözőbb és legellentétesebbnek látszó kérdéseiben is, — ha nem is teljesen egyöntetű, de mégis egymáshoz közel álló s így könnyen áthidalható — álláspont kialakulhasson, az szükséges, hogy a reformnemzedék minde7 Röpirat, 5. oldal. 8 Széchenyi István: Stádium, 9. oldal. ,J Makkai Sándor: Magunk revíziója, 30. oldal. 10 Bernát István: A magyar demokrácia múltja, jelene és jövője, 52. és 53. oldal. 11 Grünwald Béla: Az új Magyarország, 486. oldal. nek előtt önmagán hajtsa végre a revízió nehéz munkáját. Széchenyi szavai ma is aktuálisak: »Arról kell végre meggyőződve lennünk, hogy nem a kormány valódi oka elnyomatásunk és hátramaradásunknak, hanem értelmi súlyunk fejletlensége s így parányisága, amiből természetszerint fakad: káros intézményeink nevetséges magasztalása; hazaszeretet s közhasznot előmozdítani törekedő nemes ösztön helyett, kis privilégiumaink bálványozásai s ön legközelebb hasznunk nyomorult vadászata, igazi helyzetünk, mibenlétünk s igazi hasznunk sohai el nem ismerése s így minden előmeneteli s nemesülni vágyódások tökéletes híja; amiből megint viszálkodásaink, rokonatlanságunk s nemzetietlenségünk veszi szükségkép eredetét s ebből megint végső elkorcsosulás, közlét ingadozása, személyünk és sajátunk veszedelme s egy mindent elpusztító anarchia fog múlhatatlanul bekövetkezni.«8 Ez elv modern értelemben vett felismerése és Széchenyi szellemének aktualizálása bírta rá Makkai Sándort a harmincas évek elején immár híres könyvének megírására és ebben annak a gondolatnak a kijelentésére hogy jelenünk legfontosabb problémája a morális és kritikai nemzetszemlélet kialakítása, tehát: »magunk revíziója«.9 A század elején Bernát István is felismeri a morális megújhodás szükségét: »Látva az érzéketlen nembánomságot, a legfontosabb nemzeti érdekek elhanyagolását, jutottam arra a meggyőződésre, — írja — hogy itt az első teendő a nemzet jobbjainak erkölcsi újjáteremtése, mert kötelességérzet és az erkölcsi rúgók hatásának fokozása nélkül hiába minden ... A lelkiismeret, mint tetteink rúgója hátraszorult s miután a morál az a cement, mely az ember között kapcsolatot teremt, ennek lazulása a túlsúlyra kapott egoizmus szükségképpeni eredménye, közállapotaink ferde fejlődésében, sajnos, nagyon is sok esetben nyilvánul«.10 A már bekövetkezett gazdasági és szociális »generációs élményt« tehát egy új, morális és szellemi élménnyel kell kiegészíteni. A tájékozatlan társadalmat fel kell világosítani a korszerű reformeszme mibenlétéről és rá kell vezetni arra, hogy anakronisztikus ideológiák helyett érdeklődésével inkább az államelmélet modern problémái felé forduljon. A magát szellemileg is kiépítő rendszer — ha természetszerűleg meg is őrzi generációs karakterét — képes lesz arra, hogy az egész nemzet érdeklődését felkeltse és a 48-as átalakuláshoz hasonlóan az egyetemes magyarság támogatását kiérdemelje. Ennek azonban személyi fettétele ma is az, ami a mult századi reform-országgyűléseké volt: a mozgalom élére a reformnemzedék elit-csapatát kell állítani, érvényt kell szerezni a minőség előjogainak és az irányító szerepet azoknak a kezébe kell letenni, akik manapság is képesek »áldozatra elszántan élni az önzésben, a hagyomány gazdagságát viselni a sivárságban, a hatalmat vállalni az eszme érdekében«. A megindult reformmozgalom ezt az egészséges és mondhatni nélkülözhetetlen szelekciót ma még azonban, sajnos, nélkülözi. Egy-két tiszteletreméltó kivételtől eltekintve, reprezentánsai azok közül kerülnek ki, akik szellemileg sohasem voltak szolidárisak e mozgalom célkitűzéseivel s jelenleg csupán a pártpolitika szeszélye folytán kerültek irányító, vagy reprezentatív szerepbe. A reformnemzedék mozgalmának rövidesen legnagyobb problémája lesz ennek az elvi és gyakorlati ellentétnek a megszüntetése. A mozgalom érdeke és az ország jövője egyformán kívánják, hogy az »elit« jusson vezető szerephez, s hogy ekként a változás nemcsak személy-, de egyúttal szellemcserét is jelentsen. A reformnemzedék »elit« csapata a mozgalomba ma még nem tudott beilleszkedni s szerepe — az előbbiekben vázolt két frakció között — tulajdonképpen az ingáé: hasonlít szerepe Széchenyiéhez, akinek a konzervatív és 14