Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 5. szám - Tisza István szellemi hagyatéka és a mai fiatalság. 1. [r.]

a közösséget érintő eszmék és gondolatok. Nagyszerűen, illenek Tisza Istvánra is e szavak. Ő is tényleg nem azok közé a hősei közé tartozik a magyarságniak, akiket Beöthy Zsolt nemzetünk epikus hőseinek nevez, akiknek nevéhez nagy, kézzel fogható alkotások emléke fűződik, hanem a tragikus hősökhöz, akiknek, mint a Zrínyieknek és Rákóczinknak, csak a példájuk él és halhatatlanítjiai őket a nemzet lelkében. Tisza István, ha egy szerencsésebb nemzet fiának születik, egész bizonyosan pozitív reformok hosszú sorával ajándékozta volna meg hazáját. De neki olyan dolgokért és olyan célokért kellett kü$ denie, ami más nemzeteknél vitáit felüliek és szinté természetes adottságai az állami és nemzeti exisztenciának. Tisza működésének is alapproblémája volt fennmaradásunk biztosítása. Ma látszólag ez érthetetlennek tűnik fel, hiszen a mai generáció, hajlandó úgy tekinteni a világháború előtti állapotokat, mint az idilli béke és nyugalom állapotát, ahol minden vésztől és bajtól mentesen, apró közjogi kanapé-pereiket intézve nem csináltak semmit az előttünk járó generációk. Ez az, amit súlyosan fel is ró nekik, hogy nem csináltak semmit, hanem elhanyagolták a nemzeti társadalom intenzív megszervezését, elsősorban gazdasági téren. Ennek a kornak 'a! nagy nemzeti és társadalmi reformok korának kellett volna lennie, valójában azonban elsősorban saját hibánkból, helyesebben a szekfűi harmadik generáció hibájából, ez la kor nem lehetett azzá. A második generáció, amelyet legélesebben Tisza Kálmán tizenötéves miniszterelnöksége reprezentál, még az alkotások kora volt. A kiegyezés körüli alkotmányjogi harcokkal, amelyekben a nemzet vezére Deák Ferenc volt, majd ezt követőleg pár évvel a Deák-párt és iái balközép fúziójával e korszak alkotmányjogi küzdelmei befejeződtek. Komoly közjogi vita e korban nem igen folyt. De meghozták a népoktatási törvényt, nemzetiségi törvényt, európai alapokra fektették a bíráskodást és ai közigazgatást, megalkották az idővel még ma is dacoló kereskedelmi törvényünket, büntető törvényünket, egy sereg más fontos törvényt. Ebben a korszakban élt Eötvös József, Baross Gábor, Károlyi Sándor, Wekerle Sándor Az államkeretet megszervező e nélkülözhetetlen törvényeket az állam népével foglalkozó szociális törvényeknek kellett volna követni.. Azonban Tisza Kálmán uralmának megingását már szimbolikusan jelzi a véderővita, a közjogi harc fellángolása, amely azután a harmadik generáció főfoglalkozása lesz és elfordítja minden szociális reformtól a közfigyelmet. Bizonyos fokig különösen érzelmi oldalról tekintve a dolgot, meg lehet érteni a közjogi küzdelem állandósulását. Gazdasági és kulturális téren oly sok valóságos és még több látszólagos előrehaladást tett az ország, hogy érthetetlennek tűnt fel :ai közvélemény széles rétege előtt az, hogy ez az erőtől duzzadó fiatal nemzet miért kénytelen éppen az állami élet terén a teljességet nélkülözni. Minden csonka organizmusban meg van a természetes hajlam a kiegészülésre. Ez a természetes hajlam a magyar politikában elsősorban érzelmi motívomokból táplálkozott s ezeket az érzelmeket az ellenzéki pártok alaposan kihasználták. Ha valaha, úgy ekkor volt jogos Széchenyi pamaisza a »szavak dagályával szédelgő gyermekekről, amely felett uralkodnak zsarnokaink, a népszenvedélyekkel ugyancsak kacérkodó kortesvezérek. Igen súlyos felelősség terheli a harmadik generáció korabeli közjogi ellenzéket, amint Bethlen István is beszédeihez írt '-bevezetőben irja: » Ahelyett, hogy a nemzet a nagy leszámolás napjára virtuális erőit megszilárdította volna és a dinasztiával kiegyeztünk volna, s így arra törekedtünk volna,, hogy Magyarország védőbástyái kiépüljenek; az uralkodóval a katonai kérdések miatt összetűztünk, a valóságos ellenséggel szemben pedig egész frontunkat védtelenül hagytuk ... A történelem nem fogja a miagyar ellenzéket felmenteni az alól, hogy 1914 előtt helytelenül ítélte meg a világpolitika folyását.« Tisza István parlamentáris pályájának kezdete a véderővita megindulására esett, amidőn először dühöng az obstrukció parlamentünkben, mintegy intonálva az új korszakot. Tiszai István így egyszerre látta meg markáns egymásmellettiségben azt a két momentumot, ami végzetessé válhatik a fejlődé/nek, éppen hogy nekilendült nemzet számára: a monarchia nagyhatalmi állásának megingatása a hatvanhetes alap megbolygatásával, amelyhez vezető út a magyar alkotmány centrális intézményének, a parlamentnek kiforgatásal. Tisza egész pályájára azután döntően hatott ez a felismerés. A magyar alkotmányos szellem tiszta érvényesülése a legszorosabb kapcsolatban van a magyarság dunai elhelyezkedésével s így lényeges faktora a középeurópai problémának, s ez pedig a magyarság exisztenciájának a problémája. Tisza' István számára a nagy magyar történelmi probléma, a fennmaradás problémája, a két összetevőben: a parlamentarizmusban és a monarchiái nagyhatalmi állásának kérdésében konkretizálódott. E két kérdésben tapintott rá Tisza a főkérdésre: hogyan biztosíthatjuk a nemzet létét, illetve, melyek azok a bomlasztó erők, melyek a bukás felé visznek minket, amelyeket tehát le kell törnünk. Tisza politikájának alapelve <aiz a gondolat, amit Kemény Zsigmond utolérhetetlen tömörséggel úgy fejezett ki, hogy a monarchia fennmaradása »a dolgok megmásíthatatlan természeténél fogva életérdeke a mi fennmanadásunknak«. Csak az autonóm és integer Dunamedence tudja a mind a két peremén ágaskodó két nagy imperializmus, a német és a szláv ellen ittlakó kis népek önállóságát, nemzeti létezését biztosítani. A magyarság mindig előharcosa volt ennek iái gondolatnak. A legnagyobb magyarok mindig felismerték és tudatosították a miagyar és a középeurópai érdek azonosságát. Nem a Habsburgok, de az Árpádok és az Anjouk voltak, akik először egyesítették a Dunavidéket. Már ők sem akartaik, éppen exisztenciális magyar érdekből, csak magyar királyok lenni, hanem nagyobb tömb felett törekedtek uralomra. A magyar itt egymagában nem tud megállani. És ezért, hogy súlyát megőrizhesse, el kell helyezkednie egy dunamenti integráció keretében, amelyben kezdeményező, sőt vezető hegemón szerep várhat reá. Minden nagy magyar és ezek láncolatos sorában Tisza István, ebben, a. dunai gondolatnak a realizálásban látta fennállásunk biztosítását. Ez a politika vezetett annak idején is az Ausztriával való szövetkezésre. Ausztriával való kapcsolatunk tételes szabályozást először a pragmatika szankcióban nyert, amelyben kimondották az »indivisibiliter ac inseparabiliter« együttbirtoklást. S ennek az együttbirtoklásnak a valódi tartalma, 30