Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 5. szám - Tisza István szellemi hagyatéka és a mai fiatalság. 1. [r.]

amint azt az 1867. évi XII. t.-c. legálisan interpretálja, közös védelem volt. Tehát itt mintegy tételes jogszabályba, törvénybe van foglalva, az az évszázados magyar törekvés, amely a; magyar állam fennmaradásának biztosítását a dunai szomszéddal való szoros szövetkezésben kereste. Ebből a szükségszerű adottságból természetesen kompromisszumok hosszú sora következett, amely kompromisszumoknak az állami szuverenitás néhány attribútuma áldozatul esett, de a főérdek, a nemzeti lét biztosítása megvalósítatott. E kompromisszumok közül a 67-es kiegyezés volt kétségtelenül a legsikerültebb. Találóan írja Szekfü Gyula: »Négyszázéves közjogi történelmünknek hatvanhét iái tetőpontja. Ausztriával való egybeházasításunk óta állami függetlenségünk sohasem volt oly reális és biztos, mint e nagyszerű törvény folytán. Deák bölcs mérséklete jobban biztosította azt, mint győzedelmes szabadságharcaink, Bocskay és Bethlen szabadságharca.* Tisza István is így látta ezt. A duális monarchiában olyan konstrukciót látott, amelynek keretén belül a magyarság létproblémáitól megszabadultan a pozitív belső alkotó munkának szentelheti idejét. Legnagyobb értékét abban látta a kiegyezésnek, hogy 'a nemzetérdekeket tökéletes összhangba hozta a dinasztikus érdekekkel s megadta rá a lehetőséget, ahogy azt Wertheimer Andrássyról írt tanulmányában kifejti, hogy ebben a tekintélyes európai nagyhatalomban azután mi ragadhassuk kezünkhöz a szerepet. A magyar vezetöszerep a dunai monarchiában pedig az öncélú dunai gondolat érvényesülését jele)iti. A dunai rend gondolata a középeurópai anarchiával szemben. Ehhez azonban az kell, hogy minden erőnket a belső pozitív építő munkára szenteljük. Hagyjuk tehát a meddő közjogi vitákat, ne feszegessük folyton a kiegyezést, hanem energiánkat produktívabb dolgokra fordítsuk. Tisza István teljesen Széchenyi gondolatvonalán mozog e tekintetben, aki a miaga reformmunkája egyik alapelvéül tekintette Ausztriával való közjogi viszonyunklniak noli mie tangere-ként való kezelését. Tisza István gondolatmenete a következő volt: a magyarság legnagyobb életérdeke a független Duna-medence. Ezt megvalósítja a duális monarchia. A magyiar érdek tehát teljesen fedi a monarchia érdekét, éppeni ezért mindent meg kell tennünk a monarchia nagyhatalmi állásának megőrzésére. Ezt az ilyen egyszerűen és világosan megformulázott tételt Tisza István kortársai, a harmadik generáció tagjai sehogysem akarták megérteni, ráerőszakolták a nemzetre ia meddő közjogi perpatvart s Tisza Istvánnak ahelyett, hogy pozitív reformmunkára szentelhette volniai erejét, energiáit, reformmunka helyett az azt esetleg lehetővé tevő alapnak a megvédésére kellett fordítania. A kiegyezést kellett védenie s rajta keresztül az abban Deák Ferenc megszövegezésében testet öltött dunai gondolatot. Tehát ő is ia fennállhatás keretének problémájával került szembe, ahelyett, hogy a már megszilárdult keretnek tartalommal való megtöltésével foglalkozhatott volna. Tisza Istvánnak ez a harca létünkért sajátosian kapcsolódik össze alkotmányunk centrális intézményének, a parlamentárizmusnak védelmével. Tisza István első miniszterelnöksége jóformán a parlament normális munkáját megakadályozni törekvő obstruáló ellenzékkel való harcban telik el. Az obstrukciónak tudjuk mi a lényege, nem más, mint egy erőszakos kisebbség által a többség leterrorizálása, a törvényhozásnak szántszándékkal munkaképtelenné tétele. Tiszia István számára az obstrukció elleni harc kettős értelmű volt. Először is konkrét, közvetlen cél érdekében akarta letörni. Az obstrukció ugyanis Tisza István miniszterelnöksége idején, de az előtt is, legtöbbször az ujoncmegajánlási javaslat tárgyalásakor tört ki. Közvetlenül érintette tehát a monarchia fegyveres erejét, harckészültségét. A tiszaistváni gondolat itt szemmelláthatólag kapcsolódik a már fentebb kifejtett fallapelvhez: iá magyarság létérdeke azonos a monarchia szilárd nagyhatalmi állásával. De ennek az ujoncmegajánlási javaslat elleni küzdelemnek még az a súlyos következménye is volt, hogy a király és a nemzet közötti jóvis-zonyt megzavarta. Tisza István alkotmányos érzülete aggodalommal látta az alkotmány két döntő tényezőjének, az államfőnek és nemzetnek a meghasonlását. A magyarságot a királyság tette nemzetté. S Tisza István jól tudta, hogy ez 'a, meghasonlás nemzeti létezését mossa alá. Tisza István harca az obstrukció ellen tehát létezésünkért vívott harc volt. Harc volt a dunai gondolatért, a parlamenti anarchiával és demagógiával szemben. Jól tudta, hogy ez a parlamenti anarchia először a magyar nemzet helyzetét fogj'ai a duális monarchia keretein belül megnehezíteni, de ezzel együtt megingatja a monarchiát is, ami pedig mégis csak a magyarság dunai önálló létének leghatásosabb biztosítéka. »Fájó szívvel látom, — mondotta a házszabályok módosítását megindokoló beszédében, — hogy a magyar nemzet sorsa ismét lejtőre jutott. Én nyilt szemekkel látom az örvényt, amely lábaink előtt tátong, amelybe feltartózhatatlanul bele fogunk sodortatni, hacs'ak nem lesz bennünk erkölcsi erő szembeszállni bizonyos tetszetős jelszavakkal és látszatokkal és nem lesz elég erőnk megmenteni a nemzet számára a békés és biztos fejlődésnek kínálkozó eszközeit.« Tisza István ebből az örvényből akarta mindenáron kiszabadítani a normális parlamentárizmus helyreállításával Magyarországot, és Széchenyi kemény prófétai kifakadásaira emlékeztető szavakkal ostorozta a »mérges illúziók részegségében« támolygó ellenzéket, amelyik az obstrukción keresztül rákényszerítette a kietlen közjogi küzdelmet és szenvedélyes elvakultságában nem vette észre, hogy a monarchia erőssége s a magyarság exisztenciája egymásból folynak. Amíg azonban a dunai monarchia létezése csak külső biztosítéka a magyar nemzet fennmaradásának ásí legfeljebb még arra jó, hogy Nyugat felé összekötő kapocs legyen, addig a magyarság belső létezését, magyarként vtaló létezését, sajátos nemzeti szellemének megfelelő létezését a nemzeti talajból kinőtt, a magyar nemzet lelkével azonosult intézmények biztosítják. Ezek között első és legfontosabb a parlamentárizmus. Mi ennek az igazi speciális magyar értelme? Semmi más, mint hogy a szabad magyar nemzet mindig maga határozta meg a maga életviszonyait sziabályozó normákat. A törvényalkotás szabadsága a magyar szabadság kritériuma. Legutóbi hétszázéves történetünk folyamán — tehát eltekintve az első Árpádok patriárchális uralmától 31