Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 4. szám - Hagyomány, forradalom, korszellem. Mikszáth Kálmán előadásából, a Deák Ferenc Társaságban

— De nem kerget-e a világ ugyanakkor utó­piákat, amikor erre az útra lép? Nem kiábránduláso­kon kell megtanulnia, hogy végzetes dolog valamit lerombolni, aminek helyébe mást. jobbat állítani nem tudl Nem kell-e visszatérnie ahhoz az igazság hoz. hogy egyén és társaság az emberi élet két alap­vető formája, melyek egyike sem lehet önmagában az élet kizárólagos szabályozója! A kettő örök küzde­lemben van s ha az egyik a másikat megsemmisíti, az pyrhusi győzelem, mert ezzel önmagát is vissza vetette a megsemmisülésbe. A korszakok történelmi iránytűje egyszer a szabadság felé, egyszer a meg­kötöttség felé hajlik, egyszer szétforgácsol, egyszer összefog, egyszer az egyén] felé fordul, mint forrás felé, egyszer a tekintély felé, mint kormányzati erő felé, de sohasem igyekszik az egyiknek a megsemmi­sítésére a másiknak, a rovására. A forradalom és hagyomány szintézise az indivi­dualizmus és univerzalizmus szintézise. A mai kor­szellem ezt a szintézist nem tudja elvégezni. Ez a vi­lág mai válságának másik oka. IV. A társadalmi és gazdasági válság, egyes orszá­gokban, mint politikai és alkotmányos válság jelent­kezik. A demokratikus parlamentáris hagyománnyal szemben itt a forradalom a diktatúrák létjogosultsá­gát vitatja. Semmi sem mutatja jobban a mi korunkban az egészséges korszellem hiányát, mint az, hogy ilyen válságról beszélni lehet. Csak egy tehetetlen, fáradt, tanácstalan korszellem keresheti a megoldás helyett a megoldás elodázásában a kor politikai bölcseségét. A probléma gyökere itt is ugyanaz, mint a tár­sadalmi és gazdasági válságnál. Az egyoldalúlag vé­giggondolt individuális, liberális felfogás áll szem­ben a másik oldalon a kényszerrel végrehajtott uni­verzalista felfogással. A különbség mindössze annyi, hogy ez alkcdommal a hagyomány és forradalom uni­formist cseréltek. A demokrácia jelenik meg a zabo­látlan pártharcok és a tömegek forradalmi kilengé­seinek képében, míg vele szemben a diktatúra a nyu­galom, a rend, a kiegyensúlyozottság megtestesítője­ként szerepel. Ez fokozza a fogalomzavart, mely még az erős judiciumokat is megtévesztheti. A demokrácia lényege a belső küzdelem. Ebbe-U' a küzdelemben nem mindig az erkölcsileg erőseiih marad felül, hanem sokszor a durvaság és dema­gógia. Valójában azt látjuk, hogy a\ demokrácia ma csak művelt és emelkedett közszellenu'í államokba;! működik zavartalanul. Ez azonban nem ok arra, hogy a parlamentarizmus felett halálharangot kongassunk, mert azokat az értékeket, amelyeket a demokrata és parlamentarizmus a haladás, a szabadság gondolata, a jog és etika uralma érdekében, mint történelmi ha­gyományt ma egyedül képvisel, semmitele diktatúrá­val pótolni nem lehet. A rabszolgák összefogása se­hol sem lehet ország, legfeljebb bagiie, ahol lehetnek fogháztartók és gályarabok, de nem államférfiak és a szó nemesebb értelemben vett állampolgárok. Min­den országnak emelkedett közszellemre kell töreked­nie, mert ha ezt nem teszi, nem érdemes erre a névre. Nem ország, csak gyülevész tömeg, mely zablát és ostort kíván. Diktatúra és anarchia csak látszólag ellentétes pólusok. Minden anarchistában egy elvetélt diktátori kell keresni és minden diktatúra előbb-utóbb az anar­chiában köt ki. Ez természetes. Mind a kettő a túlfe­szített személyi gondolat kifejezője. Ezért mutat ro­konságot a demagógiával is, mert a felelősséget nem igényli és a tömegekkel csak azok szenvedélyei útján számol. Es lelki rokonságot mutat azzal a demagógiá­val is, amely nem tűr más véleményt és főkép nem tűr meg maga felett különbet. Herrnadorost az efezu­siak száműzték azzal, hogy senki se legyen közülük a legkülönb. Egy másik jellemzője a diktatúrának, hogy a nép­fantáziát, állandóan táplálnia kell. Ez csak a crescen­do! ismeri. A siker, még ha álsiker is, a diktatúránál azt a szerepet tölti be, amelyet az olaj a gépnél: ha kimarad, a gép megáll és bekövetkezik a bukás. A történelem sokszor ismerte a> diktatúrát. Kó­mában az önzés megfékezésére s a veszedelemben a gyors cselekvés biztosítására a diktati'irához nyúltak. A középkorban Macchiavelli receptje szerint a dik­tatúra szokásos típussá vált. Az individualizmus fe­lülkerekedése után a francia forradalom záró accord­jaképpen Napóleon teremtett diktatúrát. Arcole és Kivoli után egy nagy átfogó nemzeti gondolat szolgá­latában, a «Gloire« fényében, egy általa naggyá emelt Franciaország azokat az eszményeket, amelyekkel jött és amelyekkel megvalósítását tőle várta a törté­nelem. Ez volt tragédiája: ezzel indult Waterloo is a bukás felé. Vannak nyugati diktatúrák és balkánízű dikta­túrák. Az utóbbiak kicsinyes hatalmaskodások jegyé­hen a diktatúrát kezelő hatalom büntető expedícióját jelzik azokkal szemben, akik gerincet hajtani nem hajlandók. Körülbelül azt a célt szolgálják, amit a gazda tesz akkor, amikor új szalmával borítja a régi trágyadombot, mely megfertőzi háza táját. Ebben időtartama is meg van adva: addig tart, míg az új szalma is elrothad, a régi felett. Az ilyen diktatúrák a történelem lidércálmaiaál többet nem jelentenek; hiatusok a történelem lap­jain: legjobb, ha átlapozzuk őket. Ugyanez áll azokra a diktatúrákra nézve :s, ame­lyek azáltal jöttek létre, hogy a hatalom aranygyap­júját olyan Jazon* kaparította kézbe, aki kicsiségi­néi fogva a történelem alkotmánykereteit lelkületé­vel és szellemével betölteni nem tudja. Dühében, mint Caliban a tükröt, összetöri, nehogy kisterjedel­műsége kitűnjön. Az ilyen diktatúrák már a kalan­dok körébe tartoznak s amelyik nemzettel megtör­ténnek, annak gyászlapját képezi. V. Mi a válság nemzetközi megnyilvánulása! Az emberiség itt is új utakat keres, a nemzetközi viszo­nyoknak egyetemes kollektív rendezése Irányában, a régi egyensúlyt biztosító hatalmi ved- és dacszö­vetségi rendszerektől eltérőleg. Messze vezetne azokat az okokat felsorolni, ame­lyek a nemzeti államok megalakulása következtében a miilt század végén felkeltették az irredentizmus gondolatát. Az akkor uralkodó demokrácia jegyében az irredentizmus minden nemzetiség uralmát akarta biztosítani mindazok felett, akiket íajtestvéreinek ismert el. Ezeknek a törekvéseknek gyúfészke a Bal­kán volt és a régi Monarchia. Állandó háborús ve­szedelmet jelentettek ezek. Más nagy nemzetközi tö­rekvések: a szlávság és a germánság előretörése fo­kozták ezt a veszedelmet. Az államok szövetségekben, titkos katonai konvenciókban és nagyarányú fegy­32

Next

/
Thumbnails
Contents