Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 3. szám - Legem esse oportet brevem!

a jogalkotó hatalom egy fontos tényezőjének a bíróságokra való delegálása éppen annak a benső célnak a szolgálatában áll, hogy formális eseti jogalkotás helyett, de annak tekintélyével, nyerhessenek kielégítést az élet ténylegesen felvetődött kívánságai. Kisebb veszélye forog fenn a jogbizonytalanságnak ilyen körülmények között, mintha egy áttekinthetetlen, túlegyéniesült darabokból álló jogszabálydzsungellel kell dolgoznunk. A jogszabályok rövidségére irányuló követelmény, fogalmilag bár kissé távoleső, de talán legigazabb és legmélyebb jelentőségét abban a vonatkozásában nyeri, mely egyértelmű a minél kevesebb jogszabály termelésére irányuló törekvéssel, illetőleg a felesleges jogszabályok elleni küzdelemmel. Feleslegesnek kell minősítenünk a jog magasabb szempontjaiból iazt a jogszabályt, mely azért jött létre, mert egy korábbi jogszabály hézagos vagy az életet már kibocsájtásakor sem kielégítő volt s melyet emennek gondosabb megszerkesztése esetén nélkülözni lehetett volna. Felesleges az a jogszabály, mely nem a köz jól felfogott érdekében és nem közszükségletek kielégítése céljából szülemlett meg s végül az is, mely az életnek bár közérdekű, de pillanatnyi rapszodikus követelményét teszi magáévá. A jogélet hivatásuk magaslatán álló iránjátóinak általában mindenkoron nemes törekvése volt az életviszonyok lehető kevés jogszabállyal való rendezése. A tapasztalat teljes mértékben igazolta ennek a törekvésnek a helyességét. Kevesebb jogszabály és nagyobb tekintély, kevesebb jogszabály és szilárdabb jogbiztonság — vitát nem tűrő tények, melyek bölcs belátása építője az állami és társadalmi fejlődés útjának. A világháborút megelőző néhány évtized, mely a szellemi és fizikai gazdagság valóságos aranykora volt, nehezen adta csak oda jogi pecsétjét egyegy rendelkezéshez. Pedig, ha nem is a ma létproblémáival terhesen és — hogy úgy mondjuk — ellenkező előjellel, de ez is vajúdó korszak volt azért, ezen is az új berendezkedés láza rezgett, mégis volt idő és lehetőség gondos és körültekintő jogalkotásra. E hosszas előkészítés után megszületett jogszabályok viszont oly hézagmentesek és az életet oly rugalmasan szolgálók voltak, hogy évek sora kellett, míg módosításra, kiegészítésre, vagy — pótlásra lett volna szükség. Akkor is voltak pártérdekek, osztálykívánságok s az életnek akkor is voltak — a mult távlatából már semmivé törpült és ezért elfeledett — irracionális kitérői, de ezek nem tudták mozgásba hozni a jogalkotás gépezetét. Ez a nemzetösszesség, de ennek sem pillanatnyi, hanem tartósan megnyilvánuló érdekeinek és szükségleteinek szolgálatára van rendelve. Mindent összevéve, a felesleges jogszabályt az élet nem igazolja, nem fedezi, tehát nincs meg a létjogosultsága s így éppen úgy nincs helye a nemzet Corpus Iurisában, miként a dudvának a termőföldben. A nyelvileg hosszadalmas, tárgyilag és terjedelmileg az élet szükségletein túlmenő vagy annak mindenféle s pillanatnyi rezdülését honoráló jogalkotás, továbbá a felesleges jogszabályok termelése: sok érdeket kockáztató tevékenység. Ez, eltekintve a jogtechnikai és jogszolgáltatási aggályoktól, nem megnyugtató a társadalom békéje és a gazdálkodás zavartalan funkcionálása szempontjából sem. Betetőzik mindezt azok az aggályok, melyeket az állam alkotmánya tekintetéből támasztunk a »legem esse opportet brevem« bölcsességével szembehelyezkedő modern jogalkotással szemben. Az állam alkotmánya szempontjából feltétlenül aggályos kialakulóban lévő vagy különösen még a gyakorlatban meg sem jelent életviszonyok jogi szabályozása, valamint a társadalom felfogását nem pontosan fedő intenzitású jogalkotás. Minden jogszabály lényeges kelléke az indokolás. Hogyan tudhatunk egy törvényt helytállóan indokolni, melynél a létrehozatal első indoka, az élet követelte szükségszerűség hiányzik? Ha formailag van is indokolás, kézenfekvő, hogy az nem rendelkezhetik a meggyőzés átütő erejével. Ha viszont a jogszabály számára a tekintélyt kizárólag csak a hatalom biztosítja, anélkül, hogy rendelkeznék azzal a képességgel, hogy a tekintély érzetét szinte reflexszerűen kiváltsa, megbomlik a harmónia a jog alkotója és alkalmazója között. Ez pedig akadálya az alkotmányi tényezők helyes összeműködésének s így sérelme magának az alkotmánynak. Hasonló veszélyeket idéz fel az, ha egy jogszabály mögött nem a nemzetösszesség egyetemes érdeke húzódik meg, hanem egy réteg hatalmi súlyának nyomatéka. Ez éppenséggel azt a kristályos elvét fenyegeti állami berendezkedésünk lényegének, mely szerint a jogszabály a közösség szuverén akaratnyilvánítása. A bár legtöbbször nemes célziatú, de helytelenül inaugurált s egymást sűrű időközökben felváltó jogszabályok nem tudják hivatásukat betölteni s így tekintélyüket mihamar elvesztik. Ez különben már azzal is együtt jár, hogy a jogalkotás gépezete oly könnyen működésbe lendül. Ez a hatás, sajnos, nem marad elszigetelt, mert megtámadja a gyökérrel ibiró jogszabályok létét is s ekkép a kellő alkattal nem rendelkező, hevenyészett jogszabályok életképtelenségük nyilvánvalóváválásával gyengítik a jog általános tekintélyét. Ez pedig a jogállam eresztékeinek lazításával az alkotmány közvetlen sérelme. Hasonlóképpen az egymást kiegészítő, módosító, hatályonkívül helyező szabályok légiója az alkotmány szilárdságát, állandóságát veszélyezteti. Mindehhez hozzá kell venni a jogbizonytalanság állandóan kísértő rémének veszélyét. Az elmondottakból kétségtelen tehát, hogy mikor a rómaiak, az élet oly alapos ismerői és a jog magymesterei a jogszabályok rövidségét szabták meg követelményül, nem akartak súlytalan alakszerűséget a világra erőszakolni. Ellenkezőleg, ők az életre, az élet minél tökéletesebb szolgálatára tekintettek. Ha a mai kor szelleme el is rugaszkodott a multak hagyományaitól s új berendezkedést sürget, másfél évezred tanulságait mindaddig tiszteletben kell tartani, míg a jelen fejlődése kielégítőbb, tökéletesebb elvekkel nem ajándékozza meg a világot. Újlaki László dr. Az Országos Orvosszövetség Közlönyében olvassuk: »Nagyon kell vigyáznunk, nehogy annyira süllyedjen az orvosok életszínvonala, hogy egy-két évtized múlva a mi nyomorúságos életünk is aranykornak tűnjék fel utódaink ós talán magunk előtt is«. »A kölni orvosak már 1842-ben, a franciák 1845-ben rendszabályokat sürgettek az orvosi pálya túlzsúfoltsága ellen«. Amely körülmény nemcsak azt mutatja, hogy nincsen új a nap alatt, hanem főként azt, hogy a megoldást nem ilyen rendszabályokban kell keresnünk ma sem, hanem a fejlődésben és haladásban. 18