Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 3. szám - Legem esse oportet brevem!

bad a közösséget évszázadokon át vezérlő jogelvek felfüggesztésének állapotát a vis maiort képező esemény megszűnte után is fenntartani. A világháborút és forradalmakat követő súlyos évek kapkodó üteme azonban nem mindig engedett teret la józan kritikának és a válság enyhítésének szándékától áthatottan ott és főleg olyan célok szolgálatára is működésbe hozza a jogalkotás gépezetét, ahol és amelynél ennek helye nincs, s ahol éppen ezért a jogi beavatkozás az ellenkező hatást szüli, mint amit elérni célja volt. A tények ereje mostanában eléggé igazolja, hogy a túlzásbamenő mezőgazdasági adósvédelem, mely a túladósodott egyedek, tehát a gazdasági élet egy szűk rétegének oltalmát célozza, a gazdasági élet egészére kiható hátrány, a hitelélet megbénítását eredményezte. Noha nem téveszthető szem elől, hogy a jogalkotásnak a szabályozni kívánt életviszony gazdasági és szociálpolitikai háttere erős mozgatója, de ez még nem jelent annyit, hogy gazdasági és szociálpolitikai elgondolásokat azáltal próbálhatunk valósággá tenni, hogy a jog palástjába burkoljuk őket. Kétségtelen, hogy gazdasági bajokat a jog eszközével orvosolni könnyebbnek és egyszerűbbniek tűnik fel, mint a társadalmi viszonyok szövedékéből a baj csíráját kielemezni és a szociológia orvosszereivel meggyógyítani. Mondani sem kell, — hisz ez dőreség volna — hogy ez a felfogás nem akarja elvitatni a jog segítő szerepének szükségességét, de csak ott akar teret engedni ennek, ahol helye van. Nem a dogmákhoz való csökönyös ragaszkodásból kárhoztatja hasonló esetekben a jogász a jogi beavatkozást, hanem a gyakorlati élet ismeretében. Ez pedig azt mutatja, hogy a gazdasági élet válságai parancsokkal és tilalmakkal nem igázhatok le. Az erőszakosan beavatkozó jog nem tud maradandóan uralkodni a termelés és fogyasztás rendjén, mert előbb vagy utóbb, de kikerülhetetlenül előtörnek a közgazdaságtan vaskövetkezetességű törvényei s lerázzák az ilyen jog bilincseit. Ha ez bekövetkezik, egyaránt forradalmat idéz elő a jog és a gazdálkodás világában. Ezt pedig súlyos következményeire való tekintettel feltétlenül el kell kerülni. A jogalkotónak állandóan az életre kell szegeznie a szemét és ennek változásait nyomon kell követnie, nehogy szabályozás hiánya miatt jogbizonytalanság és emiatt társadalmi és gazdasági pangás álljon be. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a jognak az élet minden lüktetésére egy új norma kibocsátásával kell reagálnia. Manapság ez a megszorítás mindinkább veszít erejéből s egyre több példát látunk, hogy a jog az élet egyes rapszodikus, pillanatnyi követelményeit rögtön magáévá teszi. Ez nagyrészben szintén annak a válsággal járó kortünetnek a kisugárzása, hogy a társadalom mindenféle problémái megoldásához a jogot hívja segítségül. Az életben csak nagy vonalakban van következetesség, míg kicsinyben gyakran apró irracionális töredékek láncolata csupán. Legtöbbször ezek a kis irracionális kitérők önmaguktól felszívódnak, kár jogi beavatkozást pazarolni eltüntetésükre, még ha olyannyira kívánatosnak látszik is az. A mai forrongó, válságtól sújtott világ azonban nélkülözi a konszolidáltság józan kritikáját s esetleg magától a hatalomtól bátorítottan kiharcolja a kényelmesnek látszó módszert. A hatalom jogszabályi szava tényleg jótékony írként hat az esetleg csak pillanatnyilag annyira égő sebre, de hatása gyorsan elpárolog és a seb nemhogy nem gyógyult be, sőt üszkösebb lett. Azt hiszik, hogy a jogszabályban volt a hiba s a segíteni akarás szándékától áthatottan újat alkotnak. A beteg szervezet minden lüktetése megint újabb jogszabályt követel, de hátrálni már ekkor nem lehet s a korábbi jogszabályok konzekvenciáit még újabbak alkotása árán is viselni kell. Az új norma kibocsáttatott, de addigra az élet már tovainamodott, hogy szeszélyes alakulásával újabb jogszabály termelésére csábítsa a jogalkotót. Mindehhez hozzá kell azt is venni, hogy az újabb jogszabályok megalkotásával gyakran áldozatul esnek a meglévő, kipróbált, alapvető jogi elvek. Elegendő, ha csak a szerződéses hűség, egyetemleges kötelezettség, telekkönyvi prioritás stb. patinás elveinek a gazdavédelmi rendeletek által való súlyos megsértésére mutatunk rá. Mindennek pedig végzetesen káros következményei aligha szorulnak ecsetelésre. Emellett fennforog az általános kifogás, hogy a joganyag terebélyesedik és áttekinthetetlenné válik. Egy meg nem állítható folyamat lép itt működésbe, melynek vége nem szakítható, mert különben az egésznek csődje kiderül. A társadalom, helyesebben annak egyes rétegei mindebből csak azt látják, hogy kedvükért működésbe lendült a jogalkotás gépezete és most már türelmetlenebbül tárják fel szaporodó kívánságaikat kielégítésre. Az eredmény laz előidézni célzott ellenkezője: az élet tisztázása és tökéletesebb kiszolgálása helyett, összekúszálása, bizonytalanabbá válása, ezenfelül alkotmányjogi zavarok és gazdasági nehézségek magvainak elhintése. Az a szemlélet, mely a sebbel-lobbal folyó — mondhatni momentaneus — jogalkotás ellen vétót emel, nem a széles látókörű mult fedezékéből tekint ki. Tisztában van azzal, hogy más az élet és mások annak követelményei ma, mint néhány évtizeddel előbb. Differenciálódottabb, szövevényesebb és gyorsabb. Ennek következményeit a jog sem vonakodhatik levonni. Kétségtelen, hogy manapság több jogszabályra van szükség, mint korábban, mert több a jogtárgy, több a védendő jogi érdek, érzékenyebb az élet s jobban reá van szorulva a jog segítő szerepére. A megváltozott körülmények között azonban a jog nem feltétlenül úgy tudja csak hivatását betölteni, ha több és több jogszabályt zúdít a forgalomra. Ha a haladás egy meglevő jogszabály eresztékeit feszegetni kezdi, nem szükséges tüstént új szabályt életbeléptetni. A jog sokkal hatékonyabban, egyéniesebben tudja szolgálni a gondjaira bízott érdekeket a meglevő jogszabályok kereteinek tágításával, mint azok szétrombolásával és új szabályok alkotásával, de erre csak akkor van mód, ha a jog nem túlságosan részletező. A joganyagnak a mindennapi ember szemszögéből legfontosabb része a magánjog, nálunk legnagyobb részében nincs tételes szabályokba öntve s elvei a bíróságok értelmezésében kristályosodtak ki, lettek megfogható, életképes valóságokká. Ha ekként a magánjogi forgalom rendje, a nemzet egyik legbecsesebb eleven értéke a bírói hivatás kezébe van letéve, mely elismerésreméltón gazdálkodik a reábízott kinccsel, szükséges, helyesebben szabad-e jogszabályok túlságos részletességével ezt megnehezíteni, vagy az abnormisan zajló élet eseti kívánságait rögtön jogszabállyá merevíteni, ahelyett, hogy a megoldást ezekre a bíróságokra bíznánk? A döntvényalkotási jognak, mint 17