Országút, 1935 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1935 / 2. szám - Magyar barokk államszemlélet

Alkotmányos érzületünkön kívül összefűz bennünket az a szilárd hitünk, hogy a szellemi szabadság a legnagyobb emberi értékek egyike, hogy a szellem szabadsága teremtő erö; ezt az értéket sem személyért, sem idegen elvekért feláldozni nem hagyjuk. Egyesít bennünket az a meggyőződésünk, hogy létünk és jövőnk függ attól: vájjon a reálpolitika lehetőségeinek józan mérlegelésével képesek leszünk-e kezdemé nyezni és megvalósítani a középdunai népek együttműködésének azt a történelmileg kijelölt formáját, amely középeurópai küldetésünk korszerű értelmezését jelenti. Ez a három kapocs fűz össze bennünket. E három esz mét a maga idejében emberileg a legtökéletesebben valósította meg az a férfi, akinek nevét zászlónkra tűztük. Azért nevezték Deák Ferencet a haza bölcsének, mert az erélyt a józansággal párosítva, mindent követelt, ami szükséges volt, de semmi olyat, ami elérhetetlen volt. Soha időszerűbb nem lehetett az ő szelleme, mint ma. Az ő fényes lábnyomain járva akarunk Társaságunk kebelében munkálkodni. Hosszantartó tetszésnyilvánítások fogadták a felszóla.lást. Ferdinandy László dr. Deák Ferencről tartott nagyszabású, s mély hatást keltett emlékbeszédét lapunk más helyén, külön cikkben közöljük. A Magyar barokk államszemlélet A barokk gondolat az elmúlt XVII. század nyugati műveltségű nagy férfiainak, Pázmány Péternek, Zrínyi Miklósnak életfelfogása, az érzelmek és szavak könnyed játékában todzódó Gyöngyösi Istvánnak költői vénája, — de elsősorban a szerzetesi iskolák és a Mária-kongregációk nevelő hatása alól kikerült nemzedékek je lemzője, a XVIII. század: rendi, katolikus Magyarország élet- és államfilozófiája. A barokk kor a jelen adottságait a múlt hagyományaival szentelte meg. Felfogása szerint Magyarország Szűz Mária országa. Nemcsak létesítője, hanem megszentelője is maga az Úr Isten és ezért Magyarország már kezdettől fogva sem egyszerű profán, világi állam, hanem sacro-sancta respublica. Alapítása is két vallásos momentumból tevődött össze, a Szent Koronának Szilveszter pápától való elküldéséből és annak a szentéletű István király által való fe'ajánlásából. Az államalapításnak ez a transzcendens jellegű magyarázata az 1711 óta, a Rákóczi-küzdelmek befejezése után konszolidálódó rendi viszonyoknak a múltba való visszavetítésével volt egyenlő. Az államfelfogás szerint a Szent István által alapított négy rend — az egyházi, nemesi, polgári és jobbágyi rend — a királynak segít a kormányzás munkájában. A kormányhatalmat a magyarság egyhangú önelhatározással adta át a királyoknak. Ezt maguk a királyok is tudták, és ezért adtak hallgatólagos megegyezéssel részt a négy rendnek az ország kormányzásából. Nem más ez a fe fogás, mint az európai keresztény természetjogi felfogásnak a magyar talajba való átültetése. Ez az államszemlélet csak a régmúltra nézve ismerte el az abszolutisztikus elvet, vagyis, hogy a királyt a rendek sem kényszeríthetik, mert ő egyedül Isten büntető hatalma alatt áll. II. Endre óta azonban már meg van a nemességnek az a joga. hogy a közjó érdekében királyával szemben kényszert is alka'mazzon A rendi magyar állam országkormányzati politikája tulajdonképpen a XVIII. század folyamán nyerte el teljes kifejtésének idejét és a szentistváni államszemlélet újkori felfogásában, érett formájában csak ekkor alakult ki. Ennek, a barokk korban a maga teljes egészében kiforrt szentistváni államszemléletnek a legfeltűnőbb sajátsága az volt, hogy az ország vallás és nemzetiségi különbségek nélkül egyesítette szerves egészben a rendeket, vagyis mivel mindenki tartozott va'amelyik rendbe, az ország egész lakosságát. A szervező erőnek oly élő ereje jellemzi ezt az államszemléletet, hogy hozzá még a francia rendiség formáit sem tudjuk hasonlítani. A francia rendiség bizonyos merev kereteket eredményezett és a francia á'lamszemlélet hova-tovább nemesi, tehát nem pusztán rendi, államszemléletté alakult át. Ezzel szemben Magyarországon, — eltekintve attól, hogy a nemesség és jobbágyság érintkezésében, a riasztó ellentétektől eltekintve, határozott, többszázados múltra visszatekintő familiaritás érvényesült, amely ugyan kétségtelen, hogy bizonyos elparlagia-odást hozott magával, — mindig a nemzeti rendi alkotmányról van szó, amely pontosan körülhatárolta a nemes, a polgár és a jobbágy állampolitikai szerepét. A másik nagyjelentőségű vonása a XVIII. századi barokk államszemléletnek az, hogy a rendi kiváltságokat és kötelességeket nem korátozta csak egy nemzetiség körére, hanem Magyarország mindennyelvű lakosának a maga rendi keretein belül, egyenlő jogokat biztosított. Oláh és tót nemes urak büszkék magyar nemességükre és talán egy szót sem tudva magyarul, büszkén hirdetik egy XV. századi neoplatonikusnak. Coelius Rhodiginusnak a század közepén fe'elevenített, híressé vált mondását: Extra Hungáriám non est vita. et si est, non est ita. Ennek a barokk lelkiségnek, büszke magyar öntudatnak és ebből fakadó barokk kultúrának szülője és kétségtelen igazi hordozója az ellenreformáció katolicizmusa volt. Legjellemzőbb azonban a barokk magyar lelkiségére az, hogy a szentistváni államszemlé'etet és a vele járó barokk öntudatot: Isten választott népéhez. Európa pajzsához való tartozását, katholikus és protestáns egyaránt val'otta. Kétségtelenül megállapítható, hogy egyes kultúrjelenségek gyökerei úgy a katholikus, mint a protestáns gondolatvilágban megtalálhatók. Ez azonban természetes, hisz lényegileg a protestantizmus is a keresztény természetbölcse et alapján állott és így a kölcsönös egymásrahatást, — hiszen nem állottak lelki kínai falak sem a protestáns, sem a katolikus gondolatáram'atok útjában, — lényegesen semmi sem gátolta. Ez magyarázza meg, hogy mindkét nagy kortárs, Bethlen Gábor és Pázmány Péter cselekedeteiben barokk vonások fedezhetők fel. Vallási téren mind a ketten buzgók. Az egyik Magyarország bíboros érseke, a másik Erdély fejedelme. Két véglet, amely között hidat építeni sohasem sikerült. És mégis, ha talán nem is mondta soha Pázmány Péter a neki tulajdonított mondást, hogy azért van szükségünk az önálló Erdélyre, mert különben „gallérunk alá pökik a német", ebben a neki tulajdonított idézetben a magyar lelkiségnek oly mindent legyőző ereje rejlik, amit a kortársak, korai barokk nemzedékek, maguk is éreztek és kiélni igyekeztek. Ez a felfogás magyarázza meg a