Országút, 1935 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1935 / 1. szám - Hárommillió pengő. Számok és feladatok belső idegenforgalmunkban

mazkodás a tucatember szellemi színvonalához, a népdal egyszerűsége ellenben évezredes tradíciók összegezése: nem is annyira egyszerűség1, mint inkább leegyszrüsödés, tömörré préselődés, simává csiszolódás. Konvenciói, motívumai, akár a nyelv szavai, feneketlen időmélységekben gyökeredznek és használatuk km, árnyalataikban végtelenül gazdagok. Ha a népzene ragaszkodik a legegyszerűbb struktúrákhoz, dallamhoz, ritmushoz, úgy a kultúra technikai eszközeinek megvetésében teszi ezt: a könnyű zene a felfogás és viszszaadás kényelmének szolgálatában. És ha a konvenciós megalkotás módját a népzene mellett a könnyű zenében is tanulmány tárgyává tesszük, csak olyan ez, mint mikor az orvostudomány heurisztikus okokból holttesteken vizsgálja az élő szövet konstrukcióját. Keszi Imre IDÉZETEK - JELSZAVAK Esztétikai vázlat A szavak, melyek első feltűnésükkor puszta megjelölések voltak, — szimbólumok tehát — a lelki elmélyülés hosszú útja után ismét megjelölésekké válhatnak, — de e kifejezés legtöbbet jelentő értelmében. Valamely dolog lényegére világíthatnak rá, amelyet megközelíteni addig nem ntindenhínek és nem egyénin fényességgel sikerült. S ha a szavak ily megnyilatkozásnak válnak formáivá: már a művészi teremtés érződik bennük s a szóban irodalmi alkotás testesül. A művészi teremtés nyilvánulása számos lehet. A szó, a hang, a forma és a szín mind adhat megjelenülő formát annak, ami valójában se szó, se hang, se forma, se szín csupán, hanem mindez összesen. Mint ahogy a valóság se pusztán hlang vagy szín, s csupán egyetlen érzékszervünkkel felfogható, hanem mindenkor összetettebb s egész valónkra hat. Ha valós, anyagi dolgokról van szó: egyszerre látjuk színét, formáját, halljuk a hangját, — véletlen kivétel valamit kiszakítva felfogni — sőt még amit felfogunk az is nem csupán pillanatnyi megjelenésében összetett, de ezen túl megtartja összefüggését a téren kívül az időben is: a környező dolgokon kívül az előbbi élményeinkkel s mindazzal is, ami figyelmünkben majd a helyére tóiul. A valóság, amint közvetlenül szemben állunk vele: összetett, minden részese. De a lelki kép, mely róla bennünk kialakul, még ennél is bonyolódottabb. Bennünk a kép egyénivé lesz, mert saját lelki tartalmunkból szövünk hozzá, midőn — öntudatlanul is —• érzést, véleményt, emlékeket ébreszt bennünk, amelyeket majd egyidejűleg kapcsolatba hozunk vele. A művész, amidőn az előtte feltáruló dolgokkal szemben áll, kettősen vonatkozik el a valóságtól, attól a valóságtól, mely puszta benyomásaink tárgya. Elvonatkozik abban, amit meglát és elvonatkozik a közlés módjában is. A meglátásában, — amit mint művészileg közlendő élményt magába szív, túlmegy a puszta természeti képen, a közlés módjánál pedig a dolgok valóságos megjelenési módjánál szűkebb térre szorul. Midőn a művész benyomását, élményeit gyűjti, valóban tovább megy a natura reprodukálásánál. A lényegeset kutatja mindenben s lelkében a dolgok összefüggésének valami oly harmóniája Világosodik meg, hogy benne a dolgok tárgyi valóságának képében a£ok eszmei tartalma is érzéklődik. A művész élménye, mely benne kifejezésre — művészi formába öntésre — kényszerül: több, mint a valóság léleknélküli képe. Több annál és ilyenformán — már valami egyéb. így lehető, hogy közölheti oly formában, mely nem a valóság megjelenülő módjának leismétlése, hanem attól merőben különböző. Mert hiszen a valóság megjelenése az érzékszerveinkkel felfogható benyomások mindegyikében nyilatkozik: látjuk színét, formáját, halljuk hangját s egyben lelkünkbe tóiul egyidejűleg mindaz, ami környezi — addig a művész a valóságnak egyetlen irányú nyilváQulását formázza. A hangot, a szót, a formát vagy a színt^ az illatot, az ízt, a mozdulatot. S a valóság megnyilvánulásainak ez egyikében érezteti a valóság egész benyomását, — sőt helyesen jóval többet ennél: a tárgyi valóság első képe csak eszköz neki arra, hogy világot vessen a dolgok mélyében rejlő eszmei tartalomra. A művészet minél fejletteb, annál inkább differenciálódik. Pl. a szobor annál inkább szobor lesz, a formák harmóniájának megnyilatkozása, ha távolodik a képszerűtől, a festőitől, mely a színek terrénuma. S a kép annál inkább kép lesz s elkülönül pl. a költészettől, ha a kifejezendőt a színek ellentétes és összehangzó kiegészülése váltja bennünk is élménnyé, s a kép nem egy történet előadására törekszik. Mert az utóbbira már a költészet és az irodalom hivatott. Mily elnagyolt mégis ez elkülönülés megkülönböztetése ilyformán, hiszen csupán csak az említetteken belül is további lényeges differenciálódás van pl. a linóleummetszet es egy festmény, vagy ami még annyira sem feltűnő: egy dráma és egy regény kifejezései eszközei között. KI kívánja a művésztől, hogy müvében a puszta naturát nyújtsa: a szobrász csak a formát, rideg és anatómus valóságáben? Az író, ha két embert jellemez, csak a szavakat ismételje, melyet a leírandó alkalommal hősei bizonnyal beszélnének? Nem, ily módon kevesebbet adna a puszta valóságnál is, annak is csupán egyetlen kiragadott nyilvánulási módját, s hol közelítené meg meg még azon túl igazi célját: a dolgok benső lényegét, a közlendők kitisztult harmóniáját, ami a szépet mélyében rejti? Időzzünk még a dráma idézett példájánál. A példa egyszerűsége kedvéért egy könyvdrámánál. Gondoljunk egy emberre, ki előttünk áll, akit megismerünk — a szó igaz értelmében. Mily sokfélekép nyilvánul előlünk ez az ember: tekintete, hangjának színezete, vagy messzebb tekintve: lakása, köre mind előttünk áll. S mindebből az író csak a szavakat reprodukálja. Elegendő lenne-e itt a ténynek egészen egyszerű értelmében csupán a szavakat reprodukálni? É szavak, a költő szavai sokkal többetmondóak kell, hogy legyenek s a hős szavaiban mondanivalóin túl, benne kell, hogy legyen egész valója, lelke, jelleme. Ne is idézzünk más példát, bátran végiggondolhatjuk a művészetek bármely egyéb ágát, s ugyanegy eredményre jutunk, mert a művészetek lényege közös. Az itt elmondottak a szemléleti alapot akarták 30