Országút, 1935 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1935 / 3. szám - Alkotmányosság és jogfejlődés (A válságjogtól a jog válságáig)

Alkotmányosság és jogfejlődés X (A válságjogtól a jog válságáig) A világháború belegázolt mindenbe, ami évtizedek óta biztos, nyugodt és megállapodott volt. Monarchiákat döntött romba, országhatárokat szabott ki újra, társadalmakat csoportosított át, évszázados közgazdasági rendszereket tett hasznavehetetlenné és hozott helyükbe másokat. Az állami és társadalmi élet teste vajúdásba került, rövid időközönként formát és kiterjedést változtatott és máig sem állapodott meg teljesen. A tények nyers ereje magától értetődően széjjelvetette a korábbi békés, nyugodt viszonyokra adaptált jogi szabályozást is és ekép megrendült az a szilárd alap, melyen az állami és társadalmi lét helyes működése nyugodott. Az események ezzel történelmi cezúrát hasítottak a jog fejlődésének eddigi egyenes vonalába. Az újabb fejlődés már más Iránunkon halad, fokozatosan vágja el a ntnlt klasszikus hagyományaihoz kötő szálakat és megy a maga egyéni útján. Ennek az új útnak már nem a jog magasabbrendüsége a. vezércsillaga, már nem az egységes és töretlen jog nemzetfenntartó erejének tudata szabja meg irányát, hanem a pillanatnyi szükségletek nyomása alatt szertecsapong és el nem érhető délibábokat kerget. Röviden: a válságbakerült létet szabályozó válságjog a jog válságára vezetett. Fokozott aggodalommal tekintünk erre az alakulásra, mert a trianoni átok beteljesedését kell ebben látnunk. Hazánk legnagyobb részének elvesztése és a megmaradt rész gúzsbakötése után most a jogrend alappilléreinek megrendülésével veszélyeztetve látjuk alkotmányunk sértetlenségét. Az alkotmány nem más. mint az állam alaki létfeltételeinek jogi foglalata, melyet vagy egy alaptörvény állapított meg, vagy az évszázadok fejlődése csiszolt ki. Az előbbi, az u. n. írott alkotmány ebbeli jellegénél fogva nem képes, vagy talán nem is akar ellenálló lenni az erők szabad játékával szemben. Az utóbbi, az u. n. történelmi alkotmán}-, mint a mienk, a nemzet lelkéből fakad s a nemzettel szorosan egybeforrva csiszolódott időállérvá az évszázadok próbakövén. A magyar alkotmány nemzetfenntartó hivatásának betöltését eddigelé egységének, töretlenségének és annak köszönhette, hogy a történelem minden változásának közepette kitartott azon alapjellege mellett, hogy az állam vezetésében az egész nemzet részt vett a törvényhozás útján, ami azt jelentette, hogy fontosabb jogszabályt csak a nemzet közreműködésével lehetett hozni. Ennek a rendszernek helyességét az idő, a nagy kritikus fényesen igazolja. A legújabb kor azonban máinem tartja tiszteletben a mult tanulságát, sőt helyenként az évezredes magyar alkotmány szellemévei ellentétes fejlődési irányra mutat példát. Az újabb fejlődés jellegzetességét a következő főmozzanatok adják meg: 1. A törvényhozás háttérbe szorítása a rendeleti jogalkotás által. 2. A jogintézmények stabilitásának megbomlása. 3. Az államszervek és a magánosok hatalmi megoszlásának az előbbiek javára való mértéktelen eltolódása. 4. A magáncselekvőség körének megszűkítése. A magyar alkotmány sarkalatos alaptételébe vág a törvényhozás hatáskörébe tartozó kérdéseknek rendeld i úton v;\ló szabályozása. Alkotmányi berendezkedésünk középpontjában a Szent Korona tana áll. melynek értelmében a törvényhozás és így az állam sorsának irányítása a Szent Korona testét alkotó nemzetösszesség nélkül nem intézhető. Tehát a nemzet, illetve ennek törvényhozó szerve: az országgyűlés a nemzet életét érintő kérdések jogi rendezésének munkájából ki nem zárható. Az úgyszólván, inkább kormányrendeletekre épülő jelenlegi fogalkotás teljesen illuzórikussá teszi állami berendezkedésünk évszázadokig jónak bizonyult ezt az alapelvét, mely alkotmányunk tengelye és legbecsesebb biztosítéka volt mindenkor. Az a felfogás sem helyt álló, hogy rendeleti jogalkotásaink rendszere ellen formailag nem emelhető kifogás, hiszen évről-évre meghosszabbított hatályú törvény adja mejg a minisztérium számára a felhatalmazást, hogy a gazdasági és hitelélet rendjének, továbbá, az államháztartás egyensúlyának biztosítása érdekében rendeletileg szabályozhasson egyébként a törvényhozás számára fenntartott kérdéseket. Ez ügyekben a rendkívüli felhatalmazást indokolná a gyors intézkedni tudás szükségessége, amit a parlament nem biztosít; viszont a gyakorlati példák azt mutatják, hogy szükség nélkül is rendszeresen rendeleti úton hozzák legfontosabb jogszabályainkat annyira, hogy már-már kezd megszokottá válni. Elég ha rámutatunk arra, hogy a gazdaadóságokat szabályozó legújabb rendelet hosszú hónapokig készült, tehát nem leit volna szükség az alkotmányos út kikerülésére Különösen a 33-as bizottság fenntartása rendellenes, mert a rövid időre kényszerhelyzetben adott felhatalmazást állandósítják és az országgyűlés tulajdonképen átruházta hatáskörét egy olyan bizottságra, melyben a végrehajtóhatalom még az országgyűlésnél is nagyobb befolyást élvez. De ezt a bizottságot is mellőzik már a rendeletek alkotásánál, csupán a már kiadott rendeleteket szokták újabban utólag elfogadtatni a felelősség megosztása végett. De eltekintve a felhatalmazási törvények további fenntartásának indokoltságától vagy indokolatlanságtól, az ennek égisze alatt kiadott egyes rendeletek olykor túl is mennek a felhatalmazás körén. Sőt, számos komoly kérdést szabályozó rendeld fel sem hívja a felhatalmazási törvényt, nem is szólva a közigazgatási rendelkezések, végrehajtási utasítások. hiratalos összeállítások stb. sorai között megbúvó új magánjogi szabályokról. Egyenes következménye a jogszabályok, de általánosságban az egész jogalkotás ilyetén lefokozódásának a jogforrások szaporodása és ezzel a jogszabályok biztos áttekintésének lehetetlenülése. Ehhez járulnak még a Nemzeti Banknak a külföldi fizetési forgalom rendjére, a Pénzintézeti Központnak a gazdaadósságok rendezésével kapcsolatos pénzügyi lebonyolításokra vonatkozó körlevelei is, melyek fontos kérdése14