Az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület hivatalos értesítője, 1914 (5. évfolyam, 30-41. szám)

1914 / 35. szám

298 épptíií a bűntudat liatásíi aluli, egj óriási méretű apának : az istennek fogalma. Másrészt az ctáldozás^ a kommunió, az «eredendő bűn» leple alatt ma is csak a régi anthronophag lendencziák térnek vissza — átszellemílett formában. Mint a hogy a lolemizmus volt az első religió, úgy a labu voll az első megíratlan törvénykönyv, mely Polynézia némely szigetén ma is egyedül van érvényben. A labu érinthetetlenné tesz bizonyos dolgokat, a király személyét, a vérrokon nőket, a gyermekekel és a halottakat, a más tulajdonát, és a tabu megszegése esetén halálbüntetés vár a lettesre; az egész törzs fellékenyen őrködik azon, hogy a labu meg ne sértessék. Sokan meghalnának félelmükben, ha szemükéi a királyra mernek emelni, ám ha életben maradnak is, maguk veszedelmes lábukká válnak, melyeket az egész törzs elkerül, úgy hogy végül mégis ében kellene veszmök. Sokan próbálták magyarázatai adni annak, hogy jöhetett léire a jogérzetnek e legprimitívebb formája és különösen: mit jelenlenek a tabu megsértésének különös következményei. Az a raczionaliszlikus magyarázat, hogy ezl a rendszeri a törzsfőnökök önérdekből, józan megfontolásból és előrelátásból alkották meg s csak az ostoba nép kedvéért öltöztették babonás, misztikus formákba, már azért sem állhal meg, mert magyarázatlanul hagyja magát a labu-ümus legfőbb pszichológiai problémáját, t. i. azl: mi leszi hajlamossá a népei arra, hogy daczára túlerejének, alárendeli magái az egyeden ember, a főnök vagy király személyéből állítólag kisugárzó varázsnak. De ha Freuddal a tabui az eredendő bűnnek előbb említett kelelkezési módjával, a primitív törvényalkotást a primitív valláss I magyarázzuk, illetőleg amazt ebből származtatjuk, akkor nyerünk csak a jogérzet keletkezéséről kellő fogalmai. A neurózisok egj bizonyos faját, a kényszer-neurózist a babonás tartózkodások egész sora jellemzi, a mely tartózkodás megsérlése a legkülöníélébb áldozati cselekmények kényszeréi vonja maga után. A kényszerneurotikusok lolylonosan attól félnek, hog\ valakiben kárt tesznek, s hogy ez be ne következbessék, rettegve óvakodnak mindennek érintésétől, v mi érintkezésbe juthatott oly tárgygyal, mely ha meg oly közvetve is, de érintkezhetett azzal a személlyel, a kire a neurotikusnak beleges aggodalma vonatkozik. Ha mégis érintkezésbe jutott ily dologgal, órákig tarló mosakodással, önsanyargatással, szabadsága és vagyona egy részének önkénles feláldozásával tudja csak visszaszerezni lelki nyugalmát. Freud analízis közben kiderítette az ilyen kényszerbetegekről, hogy ők tudattalan énjükben kegvellenkedesre hajló rosszindulatot táplálnak j éppéji azzal a túlságosan óvott személlyel szemben és tulájdonkép azért irtóznak a vele még oly távol összeköttetésben álló tárgyaktól is, mert már ez is alkalmas volna arra, hogy a lappangó vad gyűlöletüket felébressze. A vadember és a kényszerbeteg viselkedése megtanít minket annak a felháborodásnak értelmezésére is, a mely j a legfejlettebb kulturemberl is elfogja, ha valami |Ogsériésl tapasztal. Tagadhatatlan lény,' hogy a törvényes büntetés nemcsak czélszerűségi berendezés ;i társadalom védelmére, nemcsak a bűntevő megjavítását, a többi emberek elrettentését czélzó rendszabály, hanem bosszúérzetünket is kielégíti. És ha a tabu analógiája alapján (elélni próbálunk arra, hogy mi váltja ki ezt a bosszúérzelet, nem felelhetünk mással, mint azzal, hogy öntudatlanul az ellen lázadunk fel, hogy az a bűnlettes meg merészelte tenni azl, a mire való lappangó hajlandóságunkat magunk oly nehezen tartjuk féken ; a bűnöst pedig azért kerüljük irtózva, mert tudattalanunk attól léi, í hogy a rossz példa ő reá is könnyen átragadhatna. Természetes, i hogy a bűntudatnak és a büntetés előtt való önkéntes meghajlásnak ilyen magyarázata, ha általánossá válnék, nem maradhatna hálás nélkül a büntetések kiszabásának és végrehajtásának mai módjára mert abban nem igen van ma már véleményeltérés a gondolkozó emberek között, hogy a büntetés nem lehet alkalmas eszköz indulatok kiélésére, hanem csak rendszabály a társadalom megvédésére. Ha már így áttértem az elméleti lélektanból a gyakorlati büntető jogszolgáltatás terére, nem állhalom meg, hogy fel ne v. ssek egy, ina talán utópisztikusnak tetsző lehetőséget: a bűi.tetteseknek, különösen a visszaesőknek, kiknek egyénisége sokban emlékeztet az előbb említett kényszerbetegekre, pszichoanalízissel való gyógyíthatását. A szabadságvesztés mai módszereitől, melyek fenyíték jellegét viselik magukon, éppoly ritka esetben várhatunk tartós javító hutást, mint a neurózisoknál a szuggesztív gyógykezeléstől. Csak az a mélyreható feltárása az egész egyéniségnek, az a teljesebb önismeret melyet a psz choanalizis szerez meg, adja meg a lehelőségét a gyerekkor óta elszenvedett milieuhalások ellensúlyozásának és az eddig tudattalanul vagy elferdítve jelentkező ösztönök fékenlartásának, szóval a radikális ujranevelésnek. De még ha le is tennénk erről a reményről, akkor is kötelességünk volna e pszichoanalitikus kula tásokat elvégezni, már csak azért is. hogy reális bepillantást nyerjünk a bűntettek lelki megszabóiba. A ((gondatlanságból)) el követett vétségekről igen sok esetben ki fog derülni az elemzésnél, hogy azok tudattalan szándékból követtettek el. Sokkal több esetben, mint eddig is, lógja a lélekelemzés a lopásra és az élei elleni bűncselekményekre való hailambm libidinosus ösztönök eltolódott megnyilvánulását felfedezni. .Mindeneseire sokkal alaposabban, mint eddig, ki fognak derülni a bűncselekmények igazi mozgató rugói az alkati és környezeti balások mennyiségi és minőségi elemzése révén, más szóval : a büntetőjogi determinizmus, ez az eddig is általánosan elfogadott elv, a pszichikai történés meghatározóit leiderítő lélekelemző módszer segítségével az egyes esetekre az eddiginél hasonlít hálátlanul meggyőzőbb módon lesz alkalmazható. ccPrincipiis obsta — sero medicina paratur.» Fz az elv nemcsak az orvostudományban érvénjes. Ha a szocietást egy régi, de elkerülhetetlen analógiával, mely valószínűleg több mim analógia, organizmushoz hasonlítjuk, úgy ezen szervezel törekvéseit is természetszerűen beoszthatjuk az egoisztíkus és hbidinozus ösztönök csoportjába. A «panem et circenses» követelése, ma is, mint a régi rómaiak idejében, kimeríti ;i társadalom minden igényét, legfeljebb minőség tekintetében változhíitolt, illetve komplikálódhatotl a panis és a czírcus. Ahhoz, hogy társadalom |obessen létre, az egyes egyének egoizmusának és libidójának egymáshoz alkalmazkodniok kell, vagyis az egyénnek le kell mondania arról, hogy minden ösztöne szabadon érvényesülhessen. És le is mond ösztönkielégüléseinek egy részéről abban a reményben, hogy a társadalom ezért az áldozatért legalább részben kárpótolni fogja. A társadalmi fejlődést a pszichoanalízis nyelvén úgy írhatni le, hogy az vollaképen a valósághoz alkalmazkodás elvének (a Realitátsprinzip-nek) diadala a korlátlan kedvkielégítés elve (a Lustprinzip) lelett. Az emberiség legősibb gyermekségének individuális anarchizmusából így fejlődhetett ki az állam és annak szoczialisztikus ideálja. Szocziológusainkban és politikusainkban azonban nagy a hajlandóság arra. hogy elfelejtkezzenek arról, hogy az individualizmusról való lemondás, vagyis az állam, nem önczél, hanem csak egyik eszköze az egyén boldogulásának, a melyéit nincs értelme, hogy az individuum a szükségesnél több áldozatot hozzon. Másszóval : oktalan és értelmetlen dolog az egyéni több szabadságtól fosztani meg, mint a köz érdekében okvetlenül szükséges. Ez a túlságos aszkétizmus teljesen megfelel annak az indulal-elfojtási folyamainak, melynek káros következményeiről az egyén egészséges fejlődésére éppen az imént számoltam be. A társadalom indulalelfojlási módszere sokban hozzájárul a társadalom betegségeinek előidézéséhez. Ha szabad az eg\éni neurózisokhoz analógiákat keresnem a társadalomban: a vallásos fanatizmus megfelel az egyes ember betegesen kényszerű czeremoniáinak, a háborúk és zendülések paroxizmusa a felhalmozódott primitív ösztönök feszültségének hisz lérikus kisülése, a különféle álbölcsek szofisztikus rendszereinek sok' szor tűzként terjedő ragályát a társadalom tébolyodottságának, paranoiájának lehelne nevezni, egyes néptribunok demagógikus sikere nem magyarázható máskép, mint a gyermekes alázalosságra szoktatott szűkült tudatú nép hipnotizált állapotával, a kapitalizmus túl-} lengése pedig kétségkívül erőt merít, az egoizmuson kívül, bizom os erotikus ösztönrészlelek elfojtásából, szerintem különösen a tisztasági kényszer túlságbaviteleből. Kell, hogy legyen az anarchizmus és a kommunizmus közolt, melyek közül az első korlátlan individuális kiélést, a másik a társadalmi aszkezist hirdeti, egy józan, individualszoczialiszlikm irány, mely a társadalom érdeke mellen az egyén boldogságát is részesíti gondjaiban, a kitörésekhez vezető társadalmi elfo jt ás helyell a vad ösztönök energiá jának értékesítéséi, átszelleniílését alkalmazza és ezzel a fejlődésnek paroxizmusoktól, revolutióktol és reakczióktól mentesebb, nyugodtabb és egészségesebb menetét biztosítja. Isméi csak a gyermeknevelés reformjáról kell beszelnem, ha a társadalmi bajok orvoslásáról akarok valamit mondani. Ma a legvadabb szoczialista vezér is újra csak rabszolgái nevel gyermekéből, ha családja korében, a szabadságról fennen hirdetett elvek helyetl zsarnoki önkényuralmat gyakorol és környezetét lekintéhimádáshoz szoktatja. Az apának le kell szállnia az állítólagos tökéletesség ingatag trónusáról, gyermekeivel szemben a szinte isteni mindenhatóságról és bírálhatatlanságról, nem kell, hogy eltagadja elöltük gyenge és emberi mivoltát. Lehet, hogy ezzel tekintélyének eg\ része elvész, de csak az a része, mely az utód fájdalmas csalódására, ha csak nem nevelik lelki vakságra, mihelyest gondolkodni kezd, amúgy is előbb-utóbb összeomlanék. A felnőtt, tapasztalt embernek e túhások elhagyása után is marad elég tekintélye ahhoz, hogy módjában legyen gyermekét ösztöneinek józan megfékezésére tanítani, nem kell tehát attól félni, hogy a szülői tekintély alászállása a társadalmi rendet megbontaná. Ha a tekintélyektől parancsolt dogmák helyett az embeiékben rejlő — de most jórészt elnyomott — önálló ítélőképességet engednék érvényesülni: akkor is lennmaradna a társadalmi rend, igaz hogy esetleg új rend alakulna ki, mely nem okvetlenül csak egves hatalmasok érdekére volna tekintettel. Fa*NKkl»-TÍR3UUlT NYOMDÁJA