Az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület hivatalos értesítője, 1911 (2. évfolyam, 12-21. szám)

1911 / 13. szám - A nyugdíjtörvény módosítása; Egyesületünknek az Állami Tisztviselők Országos Egyesületével együttesen beadott előterjesztése a miniszterelnök úrhoz

hányadával is hozzájárulni, hogy az önbizlosításnak* ezzel a módjával is megkönnyítsük a nyugdíjtörvény reformjának mihamarábbi megvalósítását. Nagyméltóságod az alábbiakból meg fog győződni arról, hogy kívánságaink nemcsak a lehetőségek keretében mozognak, hogy azok hangoztatásánál nemcsak,az állam teljesítő képességére is a legnagyobb figyelemmel voltunk, a mire különben hazafias érzésünk is kötelez, hanem hogy alig javasolunk más lényeges újítási, mint olyant, amilyenre a magyar állami költségvetés közveletlen vagy közvetett példát már is fölmulat. Tesszük ezt azért is, mert úgy gondoljuk, hogy a mit hazánk törvényhozása az állami alkalmazottak egyik osztályának nyújt, azt nem tagadhatja meg az állami alkalmazottak túlnyomó többségétől sem, hiszen mint ilyenek mindannyian kell, hogy egyenlők legyünk a törvény előtt, tekintet nélkül alkalmaztatásunk minőségére és a fizetési osztályok előidézte természetes és szükséges megkülönböztetésekre. II. A most említett szempont irányít bennünket amaz első javaslatunk megtételénél is, hogy az alkotandó nyűg díj törvény hatálya a magyar állam összes alkalmazottaira terjedjen ki, beleértve a szolgaszemélyzet minden egyes tagját és ki nem hagyva azokat sem, a kik bármelyik szolgálati ágban bármily elnevezéssel napidíj vagy napibér ellenében szolgálnak. Mert a dolog természetéből folyik, hogy az állami alkalmazásnak minősége nem lehet különbséget a végellátásnak föntebb jelzett elvi alapjai dolgában. Különbség csak a végellátás mennyiségében lehet és abban, hogy a testi épséget az átlagosnál nagyobb mértékbon veszélyeztelő hivatali állások viselői és azok családjai eselleg az állagnál korábban is számot tarthassanak a végcllátásra. Ennek kapcsán említjük meg azt is, hogy elemi méltányosság köveleli meg, miszerint az állami tisztviselők korábbi díjnoki és a szolgák korábbi napibéres szolgálatának idejét is számításba vegyék, mert ezek nem önhibájukból, nem is a megfelelő minősít \s hiánya miatt, hanem cgyesegyedül költségmegtakarítás okából végezlek az évek hosszú során keresztül ugyanolyan érdemleges munkál, mint a kinevezett lisztviselők, illetve szolgák. Ez az óhajtásunk annál jogosultabb, mert mind a díjnokokról szóló 1897: XXIV. t.-cz., mind pedig az 1908: XXVII. t-czikkbe iktatott állami költségvetési törvény csak az irodai szolgálatot ellátó napidíjasok szolgálati idejének megfelelő beszámítását rendeli el, az állami szolgálat többi ágában alkalmazott napidíjasokról, valamint a napibéres szolgákról pedig semmiféle szabály nem emlékezik meg. A napidíjasokról szólva mulasztanánk, habár csak néhány kevés szóval is nem jeleznénk e helyütt azt az álláspontunkat, hogy napidíjasoknak, illetve napibéres szolgáknak a mai mértékben alkalmazását nem lartjuk összeférőnek sem a közszolgálat ethikájával, sem az emberiességgel. A napidíjasok és a napibéres szolgák túlnyomó része állandó alkalmazásban olyan munkát lát el, a mely a rendszeresített tisztviselők egyes csoportjainak munkakörével teljesen azonos. Mi sem okolja m^g tehát, hogy az állam olyan áron, a mely a napszámnak mai átlagos mennyiségével sem ér föl, csakis takarékosságból évtizedeken ál alkalmazza ideiglenesnek mondott munkaerők ezreit, igaztalanul követelve meg tőlük mindazokat a különös tulajdonságokat és azt a szigorú erkölcsi felfogást, nemkülönben társadalmi megkülönböztetési is, a mely a közalkalmazottnak jellemző attribútuma és kölelessége. Éppen ezért a magunk részéről ezt az alkalmat sem akarjuk elmulasztani a nélkül, hogy a napidíjas és napibéres intézmény ellen föl ne szólaljunk, és hogy annak egyedül lehetséges gyökeres megváltoztatását: a teljes megszüntetését ne kérjük. III. Altérve már most az 1885: XI. t.-czikkre magára, kijelentjük, hogy nem szándékozunk e törvény mindeg\ ik szakaszát bírálatunk tárgyává tenni, mert ez egyértelmű lenne az egész törvénynek stiláris szempontból is átdolgozásával. Elégségesnek véljük, ha itt azoknak a legnagyobb elvi kérdéseknek a megvilágítására szoríikozunk, a melyek a törvény haladék nélkül való módosítását teszik nemcsak szükséggé, hanem kötelességgé is, mert lehetetlennek tartjuk, hogy a legnagyobb és leghatalmasabb emberi erkölcsi testület: az állam, tovább is megtűrhetne olyan elavult szabályokat és intézményeket, a milyenekben a hatályos nyugdíjtörvény bővelkedik. De különben is 1910. márczius hó 16. napján az Állami Tisztviselők Országos Egyesületének küldöttsége már átnyújtotta Nagyméltóságodnak az egyesület Kolozsvárott tartott kongresszusának emlékiratát, mely a nyugdíjtörvény összes részleteire is kiterjed, úgy, hogy annak tartalmát itt fölösleges ismételnünk, remélve annak is kegyes figyelembevételét. Az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület pedig külön előterjesztésben lejti ki azokat az óhajtásokat, a melyek a bírói és ügyészi kar különleges helyzetéből kifolyóan kapcsolatosak a nyugdíjtörvény módosításával. Javaslataink a következők: 1. A köteles szolgálati időnek 40 esztendőről 35 évre leszállítása a tisztviselőknek egyetemes óhajtása. Bizonyos, hogy az állam pénzügyei szempontjából a 35 éves szolgálali idő tetemes megterheléssel jár; az is érv lehel a mai törvényes szabály mellett, hogy sok tisztviselő negyven szolgálati év betöltése dián sem kéri nyugdíjazását. Ezzel a kétségtelenül nyomós és figyelemreméltó kél érvvel szemben azonban rá kell mutatnunk arra, hogy az állami alkalmazás elérésének fokozódó nehézségei, a közliszt viselők minősítésének folytonos szigorítása mellett, a 35 éves szolgálati időn túl a testileg, szellemileg egyaránt friss munkaerő mégis csak kivétel, és hogy a tisztviselők többsége ebben az időpontban már fáradl, kimerüli, nagyobb konczepeziókra alkalmatlan, a haladó eszméknek és bármily czélszerű újításoknak ellenese, mert ez reájuk nézve tanulást, a megszokottnak újjal fölcserélését, más eszmevilágba beleélést jelent. A 40 esztendőn túl is szolgálók példája pedig azért nem döntő ellenérv, meri közülök egyesek olyan kivételes egyéniségek, a kiknek továbbszolgálata a köznek is kiváló érdeke, mivel nagy ludásukat és bő tapasztalataikat, annak javára értékesítik, a nélkül, hogy a hosszú idejű munka akár testüket, akár szellemüket rokkanttá tette volna. Mások pedig azért szolgálnak 40 éven túl is, mert a hatályos törvény szerint a lakáspénz nem lévén beszámítható a nyugdíjba, azt akarják tovább élvezni, a lakáspénz pedig az évi jövedelemnek oly tetemes részét jelenti, a melyet csak kevesen nélkülözhetnek nagyon is megérezhető anyagi bajok nélkül. Az állam pedig részben tiszteletreméltó kíméletből, részben azonban pénzügyi okokból — a nyugdíjteher emelkedésének lehelő kikerülése végeit — sokszor megtűri az ilyen továbbszolgáló tisztviselők közül azokat is, a kiket a legméllányosabb bírálat sem ítélne többé alkalmasaknak hivatali tennivalóik olyan ellátására, a milyent tőlük a munkaadó állam és az ország közönsége joggal követelhetne. Mert hiszen a tisztviselőnek legfőbb kötelessége polgártársainak az ő hivatali haláskörébe utalt minden ügyét a hatályos jogszabályok keretében az érdekeltek javára a legmesszebbmenő lelkiismeretességgel elintézni, a tisztviselő és hivatala a közönség kedvéért létezvén, nem pedig megfordítva. További érvünk — a külföldnek és közte Ausztriának álláspontunkat támogató példáját nem is tekintve — hogy (Ujuod uhi justum, alteri 8equum». Azt hisszük ugyanis, hogyha az Ausztriával közös tisztviselők és közös katonatisztek — tehát Magyarországnak is állami alkalmazottjai — és a m. kir. honvédség tisztjei javára méltányosnak találtatott a 35 éves köteles szolgálati idő behozatala, akkor nem lehet azt megtagadni a többi állami alkalmazóitól sem, mert minden érv, a mely az említett tisztviselők és alkalmazottak érdekében fölhozható, a magyar állam többi alkalmazottai mellett is hatályos. Magától értődik azonban, hogy azokra az állami alkalmazottakra, a kiknek nyugdíjazására hatályos jogszabályok 35 évnél rövidebb beszámítható szolgálati időt állapítanak meg, c jogszabályok változatlan főn tartását kérjük. 2. A nyugdíj összegének megállapításánál a betöltött félével egésznek kellene számítani. Az ezzel a javaslattal ellenkező mai gyakorlatnak igen sok esetben az az eredménye, hogy amaz eszlendő, a melyben az illető alkalmazóit nyugalomba menni készül, jórészt elvész az állami szolgálatra, mert csak fél, sőt néha negyed vagy semmi munkát sem teljesít az illető, föltéve, hogy a mindenféle czímen kért szabadságidővel már korábban nem kezdte meg a nyugalomba vonulást. Sem az államhoz, sem a lisztviselőhöz nem méltó az eííéle játék, a melyen az állam nem nyer semmit, mert az illetménynek nem kapja meg ellenértékét, de a pótló munkaerőt sem takarítja meg mindig, az ügyek ellátásában pedig késés és zavar áll be. Viszont a tisztviselő a reá nézve jelentős nyugdíjtöbblel kedvéért önérzetes emberhez nem illő viselkedésre kényszerül, midőn egyfelől fönlartja a tényleges szolgálat látszatát, másfelől pedig az alól mindenféle ürügygyei kibújni törekszik. Mindez ellenkezik az állami szolgálat ethikájával, azzal a törvénytiszte lettel és jogérzeltel, a melyből az államnak és alkalmazottainak mindenki fölölt példát kell mutalniok. 3. Az 1885: XI. t. cz. 21. §-ának azt a szabályát, hogy a nyugdíjazás büntetésből nem történhetik, épen ellenkező értelemben javasoljuk módosítani olyképen, hogy fegyelmi büntetés gyanánt (természetesen csakis a törvényes fegyelmi eljárás útján) a fegyelmi birőság kimondhassa az állami alkalmazott nyugdíjazását is. Fegyelmi bíróság alatt az összes állami alkalmazottakra a kormánytól teljesen független bíróságot értünk. Ez a büntetés a hivatalvesztésnek enyhébb nemeként igen sok esetben helyén lenne akkor, a mikor az illető nem testi vagy lelki fogyatkozás miatt válik képtelenné hivatalos kötelességeinek teljesítésére, hanem olyan