Az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület hivatalos értesítője, 1911 (2. évfolyam, 12-21. szám)

1911 / 13. szám - A nyugdíjtörvény módosítása; Egyesületünknek az Állami Tisztviselők Országos Egyesületével együttesen beadott előterjesztése a miniszterelnök úrhoz

107 erkölcsi fogyatkozások okából, a melyek nem elégségesek ugyan a hivatalvesztéssel megfenyítésre, de elégségesek arra, hogy az illetőt az eddigi szolgálatával megszerzett nyugdíjigényének honorálásával a közszolgálatból eltávolítsák, mert hiszen a köztisztviselő karnak pillanatra sem maradhat tagja senki, a ki erkölcsi tekintetben nem feltétlenül és nem a legszigorúbb értelemben integer vir. Ez olyan elemi tétel, a mely sem alkut, sem vitát meg nem tűr. A büntetésből nyugdíjazás lehelőségének meg lenne az a kiváló hatása is, hogy a íegyelmi bíróságok nem kerülnék annak alkalmazását oly mértékben, a milyen mértékben most a hivatalvesztés kiszabásától visszariadnak. Igaz, hogy ennek a tartózkodásnak a legtöbb esetben a íegyelmi bíróságok emberies gondolkozását dicséretesen jellemző oka van: az, hogy a hivatalvesztés kimondása a tisztviselőt nemcsak hivatali állásától és az azzal járó erkölcsi és anyagi előnyöktől fosztja meg, hanem megfosztja őt és családját a végellátástól is, ezért ezt a büntetést emberies érzésű biró csakis a legsúlyosabb fegyelmi vétség esetében íogja kiszabni, mert az azzal járó mellékbüntetés nemcsak a legsúlyosabb, de egyben a legigazságlalanabb is. 4. Az eddig kifejtettekből önként folyik ez a következtelésünk: a hivatalvesztést minden esetben (sőt a mai gyakorlatnál sűrűbben) ki kell mondani, mihelyt valamely hivatalnak viselője arra bármily okból méltatlanná lett, mert a kis folt is erősen sérti a közhivatal tisztaságát, és tekintélyét, erősen megingatja azt a feltétlen megbízhatóságot, a mely nélkül köztisztviselő nem gyakorolhatja a szükséges eredinénynyel halósági jogait, De a hivatalvesztésnek — mely kihatásában rendkívül súlyos büntetés és a melynél megfordítva áll a büntetőjognak az az alapelve, hogy «non poena, sed faclum infamab), mert az sokszor egyértelmű az erkölcsi halállal — ne legyen az a vagyoni következése, hogy az elitéit és annak jogosult hozzátartozói elvesztik a végellátásra a büntetés jogerős kiszabásáig megszerzett igényeikel. Mivel azonban sokan vannak, a kik a büntetés súlyát azzal vélik fokozhatni, ha annak hálása az anyagiakban is nagyon érezhető, és mivel törvényhozás sem lehetséges kompromisszum nélkül: a magunk szélső, de nézetünk szerint jogi szempontból kövelke/.eles és a nyugdíj jogi természetével egyedül összhangzó fölfogását és viszont a mai állapot védelmezőinek ugyancsak szélső, jogilag meg nem okolható álláspontjai úgy lehetne összeegyeztetni, és ez a mi kérésünk, hogy a hivatalvesztésre elitéit veszítse el nyugdíjának felerészéi, ellenben a végellálásra jogosult hozzátartozóinak végellátási igényeit semmiképen sem érintse ez a büntetés, kivéve ha jogeréís büntető vagy fegyelmi ítélet az illető családtagnak a részességét állapítja meg. Ennek következményeképen természeteden hatályát vesztené a Blk. 55. §-a 1. pontjának, valamint az 1871: V/ff. t.-ez. 26. §-ának és az 1885: XI. t.-cz. 5. §-ának ezzel ellenkező minden rendelkezése. A modern büntetőjognak egyik alapelve, hogy a büntetés egyfelől ne lépjen be a magánjogok körébe és hogy másfelől ne sújtsa kifejezetten az elitéit családjának ártatlan tagjait, hiszen amúgy is eléggé bűnhődtek ők az illető családtag bűnös cselekménye következtében. Nem lehetvén azonban ebből az alkalomból szándékunk a mellékbüntetések természetével és hatályával bőven foglalkozni, beérjük annak megállapításával, hogy büntető törvénykönyvünk (1878 : V. t.-cz.) a hivatalvesztés következéseit megállapító rendelkezésével (55. §.) messzebb ment, mint a mennyire az indokolás szerint menni akart. «A jelen törvényjavaslat)), úgymond az az indokolás <mem lép be a magánjog spherájába. Nem capitis deminutio az, a mi itt kimondatik, nem vétetik el senkitől a családi jogba vagy a dologi vagy a személyes jogba tartozó jogosultság, nem vételik cl a saját vagyon fölötti rendelkezési jog, még a végrendelkezés tekintetében sem, egyáltalán nem foglaltatik az 55. és 56. §-okban oly korlátozás, mely a magánjog megszorításának jellegével birna. kivételt csupán az 55. §. c) pontjában meghatározott rendelkezés képez, mely szerint a hivatalvesztésre itélt gyám és gondnoki minőségét is elveszti...)) stb. A törvény azonban mégis messzebb megy a javaslat e megokolásában kifejletleknél. Midőn ugyanis az 55. §. kimondja, hogy a hivatalvesztésre itélt elveszti a hivatala után járó nyugdíjigényeit, nyűg- vagy kegydíját, akkor nemcsak a vagyonjog terére lép, hanem lényegében visszatér a vagyonelkobzásnak ó- és középkori büntetésére, mert az elitéit alkalmazottat kiszabadulása idejére megfosztja nemcsak a megélhetés lehetőségétől, de megfosztja attól a vagyonától is, a melyet számára közszolgálatának egyik ellenértéke gyanánt a végellátás alakjában biztosítottak, helyesebben : attól a járadéktól, a melyei ő a maga számára szolgálatával megteremtelt. Mert ismételnünk kell azt a jogi fölfogásunkat, hogy a nyugdíj a tisztviselőnek épen olyan megszolgált illetménye, mint a hivatali fizetés, ahhoz neki a törvénymegszabta előfeltételekkel épen úgy szerzcll joga van, mint a tényleges szolgálata idejében esedékes illetményekhez, és hogy a szolgálati idejének megfelelő nyugdíjtól jogilag épen oly kevéssé fosztható meg, mint a hogy nem követelhető tőle vissza hivatalvesztés esetén sem a korábban fölveit illetmény bármely része, mert annak az Ő részéről a szolgálat volt az ellenértéke. igaz, a Blk. 55. §-ának l. pontja és később a nyugdíjtörvény 5. §-ának 5. pontja is a nyugdíjigényekre vonatkozó rendelkezést csaknem szószerint a birák és bírósági hivatalnokok felelősségéről szóló 1871 : VIII; t.-cz. 7. és 26. §-ából vette át, és így csak általánossá tette azt a szabályt, a melyet ez a törvény, szűkebb körre vonatkozóan, már korábban tartalmazott. De az, hogy a Blk. 55. §-a nem teremtett új jogot, legkevésbbé sem bizonyítja az átvett és általánosított régi jogszabálynak a helyességét és igazságosságát, mert akárhogyan forgatjuk a kérdést, a valóság mégis az, hogy itt vagyoni büntetéssel is szemben állunk; olyannal, a mely a Btk. összes vagyoni büntetéseinél anyagi értékében is súlyosabb, mert a lisztviselő legkisebb nyugdíjának tőkeériéke is meghaladja a pénzbüntetésnek a Btk. szerint 8000 koronával megszabott legnagyobb összegét, sőt, ha föltesszük, hogy mellékbüntetés gyanánt ugyanilyen összegű pénzbüntetést szabna ki a bíróság, még ennek az összegét is. Súlyosabb azonban ez a vagyonbünletés azért is, mert sokszor évtizedek munkásságának minden gyümölcsét semmisíti meg és azért, mert már maga a fegyelmi büntetésül kimondott hivatalvesztés erkölcsi kihalásában, számításba véve a tisztviselő sajátos társadalmi helyzetét, sokkal érzékenyebben sujt, mint sok szabadságvesztésbüntetés, úgy hogy a hivatalvesztésre itélt tisztviselő, példák tanúsága szerint, alig képes tisztességes kenyérkeresetre szert lenni. Ez a büntetés viszi őt a teljes és menthetetlen züllésre, ennek pedig nemcsak ő, hanem sokkal inkább családja és a társadalom vallja kárát. Van azonban ennek a kérdésnek még szomorúbb és még igazságtalanabb oldala is, és ez az, hogy a nyugdíj, illetve a nyugdíjigény elvesztése az elitéltnek családját módfölött sújtja, holott a büntetésnek közveletlenül személyesnek kell lennie, a közveletl hatásoktól amúgy sem óvhatja meg a legigazságosabb törvény sem az eliléllnek hozzátartozóit. A hivatalvesztéssel nemcsak az eliléit nyugdíjának elvesztése jár együtt, hanem az özvegy nyugdíjigényéé és az árvák nevelési járulékáé is (1885: XI. t.-cz. 5. §-ának 5. p.), ez pedig oly fokozása a büntetés súlyának, a milyent a Btk. egész rendszere nem ismer, sőt a nyugdíjtörvény 5. §-ának 6. pontja szerint ez a jogkövetkezmény akkor is beáll, hogy ha a köztisztviselő olyan cselekmény elkövetése után, a mely hivatalból való elbocsátásával járt volna, megszökik, meghal, megőrül stb., úgy hogy ellene bűnvádi vagy fegyelmi eljárás helyt nem foghat. Ezzel szemben a Btk. 53. §-ának utolsó bekezdése szerint «az eliléll hagyatékából a pénzbüntetés csak akkor hajtható be, ha az Ítélet még annak életében jogerejüvé váll», a bűnös halála pedig a Blk. 105. §-ának 1. pontja szerint kizárván a bűnvádi eljárási: nyilvánvaló, hogy a Btk. általánosságban sokkal méltányosabban bánik a bűntettes hozzátartozóival, mint akár a nyugdíjtörvény, akár a hivatalvesztés mellékbüntetése eselében maga a Blk. És nem érdektelen, hogy korábbi törvényhozásunk még a hűtlenség (nota iníidclitatis) — a legsúlyosabb bűncselekmények gyűjtőneve — megfenyítése esetében is, a mely fenyíték a fej és az összes vagyon elvesztésében állott, a bűnös gyermekeinek és feleségének vagyonát és vagyoni igényeit mindenkor kivette a büntetés hatálya alól (1715: IX. t.-cz. 3-5. §§-ai, még inkább 1723: IX. t.-cz. 12. §-a és 1790: LVI. t.-cz.). Mai jogunk szerint a legelvetemültebb, de bármely okból meg nem büntethető gonoszlevő ártatlan családját semmi vagyoni hátrány nem éri (a lelki fájdalma klói és általában a bűnös cselekménynek a hozzátartozókra és a társadalomra kihalásáról ill sem szólunk), ellenben a hivatalvesztéssel járó bűncselekmény vagy fegyelmi vétség elkövetőjének családját a törvény kiszolgáltatja a legnagyobb nyomorúságnak még akkor is, ha a bűnös ellen bűnvádi vagy fegyelmi eljárás ki van zárva! Büntetőtörvényünk az emberies gondolkozás nagy dicsőségét látja abban, hogy némely külföldi törvénytől eltérően, az örökösökre átszálló czímeket kiveszi a hivatalvesztés hatálya alól, pedig mennyivel emberiesebb lett volna ezt a kivételi a férj, illetőleg az apa szolgálatával megszerzett végellálási igényekre is kiierjeszteni! Mennyi nyomornak, szenvedésnek, züllésnek és pusztulásnak s mennyi bűnnek vette volna ezzel elejét a törvényhozó ! Tudjuk, hogy ez a módosítás ellentétben van a kon I in entális törvényhozás nagy részével. De ha az emberiesség és a m gánjogi jogosultság annyi érve szól a változtatás melleit, a mennyit «'» föntiekben csak röviden vázolhattunk: akkor talán eltérhetünk a külföld e kegyellen és igazságtalan példájától és onnan inkább emberiesebb és igazságosabb intézményeket fogunk a hazai talajba átültetni. Hogy azonban a külföld sem zárkózik .el egészen attól a fölfogástól, a melynek a fentiekben kifejezést adtunk, ezt igazolja az 1908. évi deczember 5-iki bajor törvény a birák ellen való fegyelmi eljárásról.