Az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület hivatalos értesítője, 1911 (2. évfolyam, 12-21. szám)

1911 / 13. szám - A nyugdíjtörvény módosítása; Egyesületünknek az Állami Tisztviselők Országos Egyesületével együttesen beadott előterjesztése a miniszterelnök úrhoz

108 Ennek a törvénynek a 7. czikke ugyanis a hivatalvesztés következményeképen megszabja ugyan a czimnek, a nyugdíjigénynek és a hozzátartozók végellátási igényeinek elvesztését; méltánylást érdemlő esetekben azonban a fegyelmi bíróság kimondhatja a megszerzett nyugdíjigénynek egészben vagy részben tartásdíj alakjában érvényesithetését, úgyszintén a hozzátartozók végellátási igényeinek egészben vagy részben épségben maradását, sőt királyi elhatározással is lehetővé leszi ezt a méltányos eljárást. Mi ez utóbbi alakot ugyan nem pártoljuk, mert a királyi kegyelem gyakorlását csakis a legritkább esetekre szabad fönntartani, mind a királyi kegyelem értéke, >;iind pedig a bírói határozatok tekintélye érdekében, de bizonyára nem egészen érdek nélkül való reámutatni arra, hogy még a birák ellen való fegyelmi eljárást szabályozó legújabb törvény is mennyire visszariad a hivatalvesztés összes következéseinek merev levonásától és mennyire iparkodik eziKet önmaga ugyanolt enyhíteni, a hol azokat általános szabályként megszabja. Hasonló gondolat nyer kifejezést nálunk az igazságügyminiszler úr megbízásából, egyes igazságügyi szervezeti és eljárási szabályok módosításáról az 1910. év nyarán készült törvényjavaslat előadói tervezete 5. S-ában, mely a következő rendelkezést tartalmazza: «Az 1871: VIII. t.-cz. 26. §-a a következő bekezdéssel egészíttetik ki: A fegyelmi bíróság kimondhatja, hogy a hivatalvesztés nem érinti a fegyelmileg hivatalvesztésre itéltnek vagy hozzátartozóinak állami ellátásra való jogosultságát)). Úgy gondoljuk azonban, hogy a bajor törvényben és a fenti törvényjavaslatban a fegyelmi bíróság számára biztosított enyhítő jog félrendszabály és épen ezért kerülendő. Nemcsak azért, mer» az érdekelteket mindenkor kínos bizonytalanságnak teszik ki, hasonlóan ahhoz, melyben a halálpáltélt él, mialatt kegyelmi kérésének eldöntését várja, hanem azért is, mert a fegyelmi bíróságot is fölölte kínos helyzetbe hozná, és se vége, se hossza nem lenne a legsúlyosabb fegyelmi esetekben is «a legelemibb emberi érzésre» hivatkozásnak az érdekelt család bizonyára mindenkor nagyon sajnálatraméltó tagjai részéről. A törvény kerülje a határozatlanságot és legyen meg benne a meggyőződés egész bátorsága, viszont ne juttassa a fegyelmi bíróságot szükség híján kínos helyzetbe és oda, hogy annak módjában legyen kegyelmet gyakorolni, vagy megtagadni. Mivel pedig valószínű, hogy a fegyelmi bíróság tagjaiban az esetek túlnyomó többségében a sajnálkozás és részvét le fogja győzni a törvény rideg alkalmazására irányuló hajlamot: sokkal helyesebb, ha maga a törvény szabja meg általános tételként azt, a mit a bíró legtöbb esetben előreláthatóan úgy is alkalmazna. 5. A végellátás megszabásánál figyelembe jövő javadalmazásba a lakáspénzt is be kellene számítani. A nyugdíjtörvénynek ilyen értelemben módosítása mellett alig kell sok érvet felhoznunk. A lakáspénz a lisztviselő illetményének tetemes része, annak elvesztése tehát még inkább megnehezíli reá nézve a megélhetést, mint korábban az egész javadalmazás elégtelensége. S ha a nyugdíj a hosszú idejű és becsületes munkával töltött élet utolsó korszakára nyugalmat akar biztosítani: akkor nyilvánvaló, hogy azt nem szabad olyan összegben kiszabni, a mely mellett az élet szünetlen nyugtalanság és anyagi baj közepette lelik el, a mint hogy minden javadalmazást az élet igazi viszonyaihoz mérten úgy kell megállapítani, hogy abból szerényen bár, de nyugalmasan meg lehessen élni. Az sem áll, hogy a nyugdíjasnak igényei kisebbek, mint a valóságban közszolgálatban működőé; hogy könnyebben szoríthatja meg igényeit, vagy hogy a fővárosi ember esetleg vidéken olcsóbban élhet. Lehetséges, hogy egy-egy esetben az valóban így lesz. De az esetek túlnyomóan nagy száma azl tanúsítja, hogy a nyugdíjasnak is sok gondot adhat még családja; hogy — a kor előrehaladásával — a betegség gyakrabban látogatja meg házát, mint annak előlié, ez pedig nem csökkenti szükségleteit; hogy késő korban — egyes kivételeket nem tekintve — csak az megy el vidékre lakni, a kit eddigi lakóhelyéhez semmi és senki sem lűz, és a ki sajálképen csak visszatér oda, a honnan fiatal korában elindult. A mi pedig az igények csökkenését illeti: ez azért fog nehezen sikerülni, mert minden lisztviselőnek a teljes javadalmazás melleit is, a ki csakis arra van utalva, állandóan nem lehet egyebet tennie, mint azon tanakodni, miképen szállítsa le szükségleteinek mértékél, úgy hogy akkor, a mikor végellátásra kerül a sor, bizonyára eljutott már ebben a tekintetben addig, a minél lejebb nem szállhat, ha csak a kultúrember legelemibb igényeiről is nem akar lemondani. De különben is a lakáspénz csak olyan javadalmazása a tisztviselőnek, mint a fizetése. A végrehajtási novella 6. Jvában a lakáspénz lefoglalhalásának a lakásbér követelésre szorítása az egyetlen megkülönböztetés közte és a löbbi illetmény közölt, mert annak eddigi adómentességét a jövedelemadóról szóló 1909: X. t.-cz. 21. §-ának I. 1. pontja megszünteti. A külföldi nyugdíjtörvények túlnyomó részükben, közöltük az osztrák nyugdíjtörvény is, a lakáspénzt is belevonják a beszámítható javadalmazás körébe, midőn a végellátást az összes illetmény után szabják meg. Érdekesen jellemző azonban, hogy például az 1906. május 31-iki német birodalmi törvény a katonatisztek nyugdíjának megállapításánál beszámítja nemcsak a lakáspénzt, hanem a dandárparancsnoktól lefelé egyenkint 500 márkát (600 koronát) ad kárpótlásul a kiszolgálásért is. Az egyetlen és figyelemre nagyon is méltó ellenérv, a melyei a lakáspénznek a nyugdíj alapját levő javadalmazásba beszámítása ellen felhozhatni, az, hogy az ebből keletkező többlet — tekintve, hogy ez a kedvezmény az özveg\i nyugdíjat is természetszerűen növelné — az állam terhét érzékenyen fokozná. Az állami alkalmazottak azonban még sem várhatnak a valóságos életviszonyokkal bőségesen megokolt jogos óhajtásaik teljesedésével mindaddig, míg az állam pénzügyei újból virágzókká lesznek, annál kevésbbé, mert szomorú valóság, hogy hazánkban és itt különösen annak főváiosában van ma a kontinensen absolute és relatíve a legnagyobb drágaság, a melynek ellensúlyozására semmi sem történik, az élelmiszerek és a lakások drágasága pedig szükségkép maga után vonja a munkabérek emelését és az iparczikkek drágu Iását. Mindez pedig kizárja a külföldi nyugdíjtörvényeknek esetleg a magyar törvénynél kedvezőtlenebb rendelkezéseire való alapos utalást, lévén olt kisebb nyugdíjösszegnek is nagyobb vevőképcssége. Keresni kell tehát olyan módot, a mely mindkét fél érdekét méltányosan szemmel tartva gyorsan segíthet anélkül, hogy bárkire súlyos terhet róna. Ezt a módot mi abban találnánk, hogy minden állami alkalmazott összes javadalmazásából levonnának egy bizonyos hányadot, a mely hányad azonban nem lehel nagyobb, mint az az előny, a melyet az állami alkalmazottak jelenlegi végellátásukon felül nyernének, nem tévesztve e mellett szem elől az állami alkalmazónak szolgáltató képességét és azokat a praecedenseket, melyek a köztisztviselők egyes csoportjainál (pl. közös tisztviselők, katonalisztek, m. á. v. alkalmazónak) már fennállának. Javaslatunk támogatására még olyan érvet is leihozhatunk, a mely az eddig mondottaknál is azért log súlyosabban latba esni, mivel azt bizonyítja, hogy más szolgálati ágaknál az, a mit mi kérünk, hazánkban is részben már meg is valósult; ennél hatásosabb bizonyító adatot a mellett, hogy kérésünk méltányos, megokolt és teljesíthető, el sem képzelhetünk. A lakáspénznek legalább részben a nyugdíjba beszámítását már is élvezik ugyanis a m. kii*, államvasutak alkalmazottjai, a m. kir. honvédség tisztikara, továbbá 0 Felségének 1897. évi június hó 2-áu kelt ama legfelső elhatározása alapján, a mely az osztrák nyugdíjtörvényt ideiglenesen reájuk is kiterjesztette, az Ausztriával közös lisztviselők is, a kik épen úgy, mint a közös hadsereg tagjai, a magyar államnak is alkalmazottjai. Önként értődik azonban, hogy az állami tisztviselőknek a nyugdíjteher költségeihez való ily hozzájárulása esetén a szolgálati díjat teljesen eltörölni kérjük, mert ennek a díjnak ma már semmiféle jogosultsága nincs, és csak arra való, hogy a tisztviselő egy évvel később élvezze jól kiérdemelt előmenetelének teljes előnyét. Az állam bevételeinek ilyen eszközökkel gyarapítása pedig legalább is méltánytalan. Hasonlóképen eltörölni kérjük a fizetés és nyugdíj után ma követelt nyugtabélyeget, mert hiszen ezek tekintetében az alkalmazott, illetve a nyugdíjas az állam hitelezője, a követelés kifizetését igazoló elismervény bélyegköltsége pedig a legújabb jogfejlődés és bírói gyakorlatunk szerint is az adós, terhe, mert hiszen a nyugtatványra neki van szüksége, a hitelező pedig természetszerűen a maga egész követeléséi levonás híján követelheti. Nem követelnek különben nyugtabélyeget sem a közös tisztviselőktől, sem a katonaság havidíjasaitól, nem méltányos tehát ennek a jogtalanságnak a többi állami alkalmazottal szemben föntartásá sem. 6. Hogy a mai özvegyi nyugdíj mily szégyenletesen és kétségbeejtően csekély, arról már annyit irtak, hogy talán nem is kell sok időt töltenünk annak a bizonyításával, hogy a nyugdíjtörvény 36. §-át feltétlenül módosítani és az özvegy nő nyugdíját olyan összegre kell emelni, a mely egyfelől lehetővé teszi reá nézve a legszerényebb megélhetést, másfelől kevésbbé teszi érezhetővé azt a veszteséget, a melyet férjének halála reá nézve anyagi szempontból is jelent. Az ú. n. társadalmi szempontból való veszteségről, illetőleg a társadalmi érték csökkenéséről, a melyet különben a legtöbb nyugdíjas érez, itl nem is szólva, mert ennek a fölötte jellemző és érdekes lársadalompsychikai vizsgálata külön tanulmányt érdemelne, a melynek azonban ebben az előterjesztésben nem lehet helye. Bizonyos, hogy minden özvegy, a ki csak szerét teheti, azon lesz, hogy nyugdíját valamelyes tisztességes foglalkozással növelje. De ne feledjük, hogy ez nem mindig lehetséges. Akár a nők nevelésének mai elhibázott azt a módját tartjuk szemünk előtt, a mely általánosságban nem is gondol annak lehetőségére, hogy a legjobb anyagi viszonyok közt nevelkedő leány is abba a kényszerítő helyzetbe juthat, hogy íérjhezmenetele ellenére is a maga és családja eltartásáról saját maga gondoskodjék; akár ezzel a kérdéssel kap-