Az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület hivatalos értesítője, 1911 (2. évfolyam, 12-21. szám)

1911 / 21. szám - Továbbképző megtekintéseink. 2. A Lipólmezőn elhelyezett állami elmegyógyintézet

201 hangsúlyozván, hogy a paralysisnél az utolsó három évtizedben bizonyos átalakulás észlelhető: azok a szines expansiv deliriumok, azok a mámoros túláradozó zajos formák hovatovább ritkábban lesznek. Ez a gyors átalakulás mutatja, hogy a paralysis mint fajbiológiai termék a culturális viszonyokhoz simulva bizonyos törvényszerűségnek van alávetve, megszületik, a hol addig nem volt, fejlődik, átalakul, jelleget változtat, halványodik és egyszer majd kétségkívül eltűnik. II. Dr. Fabinyi Rudolf főoi 'vos eló'adásct 1911 decz. 9-én. Hogyha valami köznapi társaságban szó van elmebetegekről, az első kérdés a kíváncsi érdeklődők részéről rendesen az, hogy mi a mániája, vagy rögeszméje. A rögeszme az elmebetegség fogalmával a köztudatban épen olyan szorosan összekapcsolódott, mint a milyen közhiedelem az, hogy minden elmebetegnek eo ipso dühöngenie kell. Ez a felfogás nem is egészen okadalolatlan. A rögeszme, vagy mint mi a magunk műszavával nevezzük a téveszme elmebetegeknél valóban igen gyakran előfordul s a maga bizarrságával és sajátságos idegenszerűségével méltán képezi az érdeklődő laikusok előtt az elmebaj egyik legfőbb jelét. Téveszme alatt gyakorlatilag olyan betegesen meghamisított képzeteket, képzetcsoportokat, illetve ideákat értünk, melyeket a beteg a saját énjével szoros kapcsolatba hoz és melyek a külvilág folyamatai által megokolva egyáltalán nincsenek. Hozzá lehetjük még azt is, hogy a téveszme a beteg öntudatának annyira szilárd alkatrészévé válik, hogy a legkézzelfoghatóbb biznyítékokkal sem korrigálható. A téveszmék általában kétfélék lehetnek, a szerint, a mint kellemes vagy kellemetlen hangulatszínezettel: affeclussal birnak. Ezek szerint megkülönböztethetünk 4. kellemes hangulattal járó nagyzási, vallásos vagy szerelmi téveszméket, 2. gyakrabban azonban kellemetlen affectussal színezettek, milyenek: megíigyeltetési, befolyásoltatási, üldöztetési, mérgezési, különféle hypochondriás és melancholiás téveszmék stb. A téveszmék a legtöbb elmebajnál csak futólagosak, változó tartalmúak, nem egyszer szuggerálhatók, szóval nem birnak az állandóság jellegével. Ezekkel szemben van azonban az elmebántalmaknak egy formája, melyet épen az állandó, megingathatatlan téveszmék jellemeznek. Ezt a betegséget mi paranoiának, magyarul pedig (ez egyike azon bajoknak, melyekre szerencsére jó magyar kifejezésünk van) tébolyadottságnak nevezzük. A paranoiára jellemző az, hogy téveszméi sziklaszilárdak s a beteg előtt megingathatatlan realitás jellegével birnak. Lassan, mintegy észrevétlenül fejlődnek, az első téveszmékhez rendesen más hasonirányú csatlakozik, a melyek együttesen a beteg által látszólag logikus összefüggésbe hozatnak, azaz egy téveszmerendszerré építtetnek ki. E mellett a valódi paranoiánál az a jellegzetes, hogy a gondolkodás alaki, külső formái, szemben a meghamisított gondolattartalommal, igen sokáig változatlanul megtartatnak, azaz a betegek nem butulnak el és különösen addig, míg téveszméiről nincsen szó, a melyeket külömben maguk is nem egyszer gondosan rejtegetnek, teljesen józan, belátó, értelmes, sőt mondhatni éles eszű embereknek imponálhatnak. Igen találó ezekre a betegekre az az elnevezés, a melylyel őket Dicsőszenlmártonban az ottani családi ápolási telepen a köznép illette, a mennyiben egy paradox kifejezéssel elkeresztelte őket: «okos bolondok»-nak. A nagyközönség, különösen a betegek hozzátartozói részéről e miatt gyakran merül fel olyan vélemény, hogy ilyen beteg teljesen ép eszű, a mi természetesen különféle kellemetlenségekre adhat alkalmat. A betegség rendszerint észrevétlenül kezdődik. Az illetők — kik közé sok excentrikus, túl érzékeny, vagy túl önérzetes ember tartozik és a kiknél családi terheltség gyakran kimutatható - azt veszik észre, mintha a világ megváltozott volna, mintha valami sajátszerű félelmes dolog történnék körülöttük, a melynek központjában ők vannak, holott a változás saját énjükben történik. Félénken, mindinkább bizalmatlanul figyelik környezetüket s apróbb jelekből, jelentéktelennek látszó eseményekből lassanként mind nagyobb határozottsággal arra következtetnek, hogy valaki ellenséges szándékkal figyeli őket, hogy ellenségeik vannak, kik ellenük törnek. A betegek önérzete rendszerint fokozott. Ez képezheti részben magyarázatát annak is, hogy mindent, a mit maguk körül látnak, vagy hallanak, saját énjükre vonatkoztatnak, legyen az a legjelentéktelenebb dolog. Túlérzékenyek, az érzékelteknek túlságos nagy, valamint ferde értéket tulajdonítanak, érzéki benyomásaikat félremagyarázzák. Ezek mellett a legtöbb betegnél előfordulnak az illúzió és halluczináczio néven általánosan ismert kóros tünetek. Illúzió vagy képzelődés alatt azt a jelenséget értjük, a midőn valamely rendes úton létrejött érzéki ingerület kóros belső izgalom folytán átalakui s ilyen átalakult formában jön öntudatra. Klassikus példának szokták erre felhozni Goethe «Erlkönigí-jét, a melyben a lázában deliráló fiú ködfoszlányokban az Erlköniget az öreg fűzfákban tánezoló tündéreket lát. Hallnczináczio vagy érzékcsalódás pedig olyan érzéki észrevevés, mely az illető érzékszerv ingerülete nélkül, csak belső ingerekre jön létre, szóval midőn valamely öntudatra jövő észrevevésnek a külvilágban reális alapja nincsen. Például ha valaki olyan alakot, tárgyat stb. lát, a mi a valóságban nem létezik. Mindezek a tényezők a beteget egészen halalmába kerített aífectusnak folyományai s mind hozzájárulnak a téveszmék további képződéséhez és megszilárdulásához. Ilyen formán keletkeznek először a megíigyeltetési és vonatkoztatási téveszmék, melyek mindinkább üldöztetési karaktert vesznek fel. A betegek egyesek vagy többek állal érzik magukat üldöztetve. Az üldözők rendszerint a legközelebbi hozzátartozók, családtagok, rokonok vagy hivatalnoktársaik, de lehetnek egészen idegen személyek is. Gyakran hallhatjuk, hogy a szocziálisták, szabadkőmívesek, zsidók vagy papok stb. szerepelnek a betegek panaszaiban. Egész bűnszövetkezetek, complottok alakulnak ellenök, melyek őket hátuk mögött mindenféle alattomos módon megrontani, társadalmilag, vagyonilag tönkretenni vagy leggyakrabban megölni igyekszenek. A beteg folytonos izgalmak közt van, nem tud aludni, hivatásának eleget lenni nem képes s mindenféle óvintézkedéseket tesz, hogy vélt támadói aljas szándékait meghiúsítsa. A beteg téveszméinek teljes realitásáról tökéletesen meg van győződve, azok mintegy karakterévé változnak. A beteg egyénisége megmásíthatatlanul átalakul, mintegy eltolódik, mindent más szempontból néz, mint addig. A paranoiások ezt a jellemvonását a németek a betegség elnevezésével «Verrűcktheit» találóan fejezik ki. Feltűnő viselkedésük folytán a betegek egy része már ilyenkor tébolydába kerül. Nagyobb részük azonban már kezdettől fogva olyan zárkózotlan és óvatosan viselkedik, hogy még legközelebbi hozzátartozói is alig vesznek rajtuk észre valamit, mig egyszer hirtelen valamely a környezet ellen intézet támadás állal a már kifejlődött paranoia nyilvánvalóvá válik. A betegek maguk is tapasztalják, hogy a társadalomban el vannak szigetelve, hogy meggyőződésüket mások nem osztják, a miért is téveszméiket, sokszor nagyon ügyesen eltitkolják ; dissimuIáinak, úgy hogy még a leggyakorlottabb elmeorvost is megcsalhatják. Lelkiállapotuknál fogva a legnagyobb mértékben megbízhatatlanok, kiszámíthatatlanok, mivel nem csak hallucinatiók indíthatják őket cselekvésre, hanem gyakran olyan jelentéktelen okok is, melyek más embernél számba sem jönnek, náluk súlyos és perverz reactiókat váltanak ki. A gyanakodó, magát szerencsétlennek érző beteg a végsőig elkeseredik, s hogy üldözőitől óva legyen, a rendőrséghez fordul oltalomért. Ez a kedvezőbb eset, mivel ezeket a rendőrség, legalább nálunk azonnal a tébolydába szállítja. Egy tekintélyes részük azonban látván, hogy üldözőitől sehogysem tud szabadulni, mintegy jogos önvédelemből fegyverhez nyul. Az üldözöttből üldözővé válik, a mit a francziák a apersecuteur persecutéu elnevezéssel jeleznek. Ezek a betegek ilyenformán szembehelyezkednek a társadalommal és igen gyakran összeütközésbe kerülnek a bünletőtörvénykönyv paragrafusaival. Súlyosbító körülmény ezekre még az, hogy majdnem mindig embertársaik testi épsége ellen követnek el cselekedeteket, legtöbbször szándékos emberölést, gyilkosságot vagy ezek kísérletét s cselekedeteik jogosságáról a legszilárdabban meg vannak győződve, Az üldöztetési téveszmék néha éveken át változatlanul megmaradnak, néha hamarabb csatlakoznak hozzájuk nagyzási téveszmék is. Némely elmeorvos véleménye szerint ezekre a beteg a meglevő téveszmék logikus feldolgozása állal jut, tudniillik gondolkodik, tépelődik, hogy miért is üldözik, mig végre rá jön, hogy ennek valami mélyebb okának kell lennie, hogy bizonyára különös tehetségei, vagyona, politikai érdeme stb. vannak, de leggyakrabban előjön a magasabb származás téveszméje (cserélt gyerek, örökség stb.). A nagyzási téveszmék fellépése azonban már a szellemi hanyatlás jele, úgy hogy fellépésük idejéről következtetni lehet a beteg lassú vagy gyorsabb elbululására. A valódi paranoiánál a nagyzások s evvel a szellemi hanyatlás csak évek múlva következnek be, mig más hasonló parauoid megbetegedéseknél fellépésük jóval korábbi. A paranoiában szenvedők csaknem teljesen megtartott értelemmel évről-évre tengetik tovább szomorú életüket a tébolyda falai közölt, folyton annak érzetében, hogy velők égbekiáltó igazságtalanság, hallatlan gnzság történik, ők képezik a tébolyda legbékéllenebb elemét, folytonosan panaszkodnak, elégedetlenkednek, reá lámadnak az orvosokra s ha csak alkalom kínálkozik, megszöknek, vagy leveleket, feljelentéseket csempésznek ki. Ezeknek a sorából lelnek ki azok, kikről a lapok «ép elmével a tébolydában» szálló ige alatt szoktak gyakran szenzáczió hajhászó ezikkeket közölni,