Nemzetközi jog tára, 1927 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1929 / 10. szám - Nemzetközi jog a magyar biroságok joggyakorlatában

64 Ebben a következtetésben benne foglaltatik a második kérdésre adóit felelet is. Külön szerződéses kikötés híján semmi oka sincs annak, hogy az elkövetési hely állama részéről előterjesztett kiadatási kérelem ne teljesíttessék. Sőt a nemzetközi jogi irodalomban igen nagy súllyal van képviselve az a felfogás, amely az elkövetési hely államának elsőbbséget biztosít még abban az esetben is, ha a kiadatási kérelem a honossági állam kiadatási kérelmével konkurrál. Vannak ugyan nemzetközi szerződések, amelyek ilyen esetben a születési hely szerinti honossági államnak adják az elsőbbséget. Azt is javasolták, hogy ilyen esetben a megkeresett államnak legyen joga választani és vannak olyanok is, akiknek véleménye szerint az időbeli elsőbbség szerint kellene a kérdést elintézni. Az előre bocsátott jogi okoskodás alapján, de meg a magyar jog álláspontját is figyelembe véve az első helyen említett nézetet lehet egyedül helyesnek elfogadni. Az ide vágó (9. sz.) döntés semmi tekintetben nem eshet kifogás alá. Ezt az esetet közli az Annual Digest. 227. sz. alatt. 3. Csak csekély kivétellel áttört általános nemzetközi jogelv az, hogy az állam a maga honosait nem adja ki. Egyedül Nagy-Britannia és az Észak-Amerikai Egyesült Államok törvényhozása engedi meg saját polgárainak a kiadatását, még pedig azon az alapon, hogy a büntetés jogát kizárólag területi jognak minősíti. A honosok ki nem adásának ez a magában egyszerű szabálya azonban a békeszerződések folytán előállott területi és állampolgársági változások kapcsán olyan körülményekkel bonyolódhatik, amelyek ezt a tételt felette vitássá és kétségessé teszik. A 10., 11. és 12. sz. alatt közölt esetek ilyen vitás kérdéseket ölelnek fel. Érdekességüknél fogva mind a három eset közlést nyert az Annual Digest-ben is (Cases No. 228., 229. 230.) Az első esetben a terület állami hovatartozásának időközi változása, a másodikban az ezen felül közben bekövetkezett opció, a harmadikban pedig a kettős honosság fennforgása bonyolítja a helyzetet. a) Az első eset (10. sz. döntés) tényállása az, hogy a pozsonyi törvényszék egy m.-d.-i illetőségű lakatossegéd kiadatását kérte 1921. január és február havában elkövetett lopási vétségek miatt. Minthogy M.-D. a trianoni békeszerződés alapján Cseh-Szlovákiához csatoltatott, a tettes ugyanezen békeszerződés értelmében cseh-szlovák állampolgárrá lett és a pozsonyi törvényszék ez alapon kérte tettesnek kiadatását a magyar hatóságoktól. Ezzel szemben a magyar hivatalos felfogás az volt, hogy a tettes ez esetben a cseh-szlovák bíróságoknak nem adható ki. A trianoni békeszerződés ugyanis csak 1921. július 26-án lépett életbe. Ezt megelőzőleg M.-D. a magyar állam fennhatósága alá, az ottani illetőségű tettes pedig a magyar állam polgárai közé tartozott. Ez esetben tehát a magyar honos által magyar területen elkövetett bűncselekménnyel állunk szemben. Minthogy azonban a Btk. 5. §-a szerint a magyar állam területén elkövetett bűncselekmények a magyar törvény határozatai szerint büntettetnek, és a Btk. 10. §-a szerint a bűntettes, ha cselekményének elkövetése után más államnak honosává lesz is, vele szemben a magyar honosokra megállapított szabályok alkalmazandók, — minthogy továbbá a Btk. 17. §-a szerint az ilykép magyar honosnak tekintendő egyén más állam hatóságának ki nem adható, a magyar hatóságok a kiadatást megtagadták. A tételes magyar jog szempontjából ez az állásfoglalás minden esetre helytálló. Nemzetközi jogi szempontból azonban vitatható, hogy amennyiben a Cseh-Szlovák Köztársaságnak Magyarországgal kiadatási szerződése lenne, úgy nem volna-e, a kiadatási szerződésekben foglalt rendszerinti megállapodások figyelembe vételével, azon személyeknek kiadatása is követelhető, akiknek bűncselekménye a competentia loci delicti comissi általános büntető jogi elve alapján az új állam birói hatóságának illetékessége alá tartozik és akiknek cselekménye ép ezért ebben az államban