Nemzetközi jog tára, 1927 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1929 / 1-3. szám - A magyar-román optánspör

december 7-i szerződésben (3. cikkely), sőt ez a szerződés még tovább megy, mert ennek 1. cikkelyében Románia kötelezi magát, hogy ez a szerződés alaptörvényei egyikének fog tekintetni s rendelkezéseivel sem törvény, sem más hatósági aktus ellenkezésbe jutni nem fog. A trianoni szerződés 250. cikkelye szerint pedig, a 232. cikkely rendelkezései ellenére, magyar honosok jogai, javai és érdekei, melyek a volt Osztrák-Magyar monarchia területén feküsznek, nem képezhetik tárgyát visszatartásnak vagy felszámolásnak, ha pedig e javak stb. az 19] 8 november 3-tól a békeszerződés életbeléptéig terjedő időközben bármely kényszerítő rendszabály vagy elkobzás tárgyává lettek, ugy az e rendszabályok előtti állapotot helyre kell állitani. Magyar honosok ily irányú igényeit a 239. cikk által felállitandó Vegyes Döntőbíróságok fogják elbirálni. A 250. cikkely mintegy enyhítésül szolgált részünkre a trianoni diktátum egyik legsúlyosabb, a 232. cikkely rendelkezéseivel szemben. A fegyverszünetet követő román megszállás után a román kormány Erdély számára egy dekrétum törvényt publikált, melynek értelmében idegenek ingatlan javai kisajátittatnak. Ez történt 1919 szeptemberében. Időközben aláírták a trianoni szerződést, s mivel a román kormány érezte, hogy e törvény rendelkezései merő ellentétben vannak a trianoni szerződéssel ujabb törvényben az előző törvény rendelkezéseit azon feltétellel mondja ki alkalmazandónak, amennyiben nem ellenkeznek a békeszerződéssel. A trianoni szerződés életbelépése (1921 július 26.) után hozták meg a románok harmadik s egyben a földreformot véglegesen rendező törvényt, melynek különösen három rendelkezését sérelmezte a magyar kormány. Az egyik az, mely kisajátitandónak rendeli azon egyén ingatlanát, ki 1918 december 1-től ezen törvényjavaslat benyújtásának idejéig az országtól távol volt. Miután pedig az optánsok kötelezve voltak az országot elhagyni, ez a törvényhely egye nesen ellenük irányul. A másik két rendelkezés a kártérítés módjára és mérvére vonatkozott. Ezek után a magyar kormány indíttatva érezte magát, kérelmet intézni a Nagykövetek tanácsához az iránt, hogy szólítsák fel a román kormányt, miszerint az hozza törvényhozását összhangba szerződéses kötelezettségeivel. A Nagykövetek tanácsa a magyar kormányt a Népszövetség elé utalta kérelmével, mely meghagyásnak a magyar kormány eleget is tett, miután azon igyekezete, hogy a konfliktust közvetlen tárgyalások által békésen intézze el, Románia merev elutasítása folytán meghiúsult. A magyar kormány eredetileg az Egyességokmány 11. cikkelye alapján vitte a kérdést a Népszövetség Tanácsa elé, olyan eset forogván lenn, mely veszélyeztetheti a békét és két