Nemzetközi jog tára, 1927 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1929 / 1-3. szám - Nemzetközi jog a magyar biróságok joggyakorlatában

a következtetés vonható le, hogy a férjétől különváltan élő nőnek magyar állampolgársága ebben az esetben nem megy veszendőbe. A 4. sz. alatt közölt jogesetben vitássá vált, vájjon a férjétől különváltan élő nő megtarthatja-e magyar állampolgárságát akkor is, ha férje a békeszerződések rendelkezéseinek értelmében veszítette el magyar állampolgárságát és ezzel kapcsolatban az elsőfokú biróság felvetette a különváltan élő férjes nő külön optálási lehetőségének kérdését is. A kérdéses esetben a bontópert meginditó felperes nő nagyszebeni, a férj, az alperes gyulafehérvári születésű volt. A férj a trianoni békeparanes értelmében román területen birt községi illetősége következtében elnyerte a román állampolgárságot és a perinditáskor is Kománia területén élt. A felperes viszont, aki az alperessel Budapesten kötött 1900-ban házasságot, 1904-ben már megszüntette férjével a házassági együttélést, azóta Budapesten lakik és most, mint magyar honos, a budapesti bíróságok előtt inditotta meg férje ellen a bontópert. A budapesti Ítélőtábla Ítéletében kifejti, hogy a trianoni békeszerződésnek arra az esetre, ha az uj honosságot szerzett férjnek felesége hosszabb ideje már férjétől különválva és magyar területen él, speciális rendelkezéseket nem tartalmaz. Hozzáteszi azonban, — minden törvényi rendelkezésre való utalás nélkül — hogy a felperes nőnek magyar állampolgársága mégis megállapítható, mert a nő különélésének tényében „már eleve kifejezésre jut az a tudatos akarat, hogy a trianoni szerződés értelmében idegen állampolágárá vált férjét nem fogja az uj államhatalom alá követni". Véleményem szerint itt is a jus aequum alapjára helyezkedve, legfeljebb az 1879 :L. t.-c. idézett 32. §-ára bazirozott analógia alapján lehetett volna a nő magyar állampolgárságát és ezzel kapcsolatban a magyar biróság illetékességét is vitatni. Az elsőbiróság ebben az ügyben szintén nem emiitette fel ennek az analógiának a lehetőségét, ezzel szemben azonban felállítja a tételt, hogy a felperes nőnek jogában állott volna külön optálni a magyar állampolgárságot, vagy magát repatriáltatni és hogy magyar állampolgársága felperes nőnek azért nem tekinthető fennforgónak, mert ezt a nemzetközi jogi, illetve közjogi aktust elmulasztotta. Ennek, az Ítélőtábla részéről meg nem cáfolt tételnek felállításánál azonban megint az elsőbiróság mulasztotta el, hogy álláspontjának megokolására valamely tételes nemzetközi jogi, vagy magyar közjogi tételre hivatkozzék. Azt hiszem, hogy az elsőbiróság által kifejezésre juttatott jogi álláspontnak ellene szól a trianoni békeszerződésnek fennt idézett (66. c.) rendelkezése, mely szerint az opció és általában az állampolgárság tekintetében is „a férjes asszonyok férjük állapotát mindenben követik", továbbá ellene szólnak a magyar közjognak előbb emiitett rendelkezései is, amelyekből inkább arra lehetne következtetni, hogy a férjétől különváltan élő nőnek sem lehet joga külön optálásra, aminthogy nincs joga arra sem, hogy házasságának jogi fennállása alatt külön repatriálják. Végül — bár ez már egyáltalán nem nemzetközi jogi, hanem tisztén magyar közjogi kérdés — nem érdektelen felemlíteni, hogy ebben az esetben tévedett az elsőbiróság Ítéletében akkor is, amikor azt állítja, hogy a békeszerződés életbelépte előtti időben a férj elbocsátása is csak a vele együtt élő nőre terjed ki. (26. §.) Törvényünk ily irányú megszorítást csak a távollét esetére ismer. 3. A kereskedelmi társaság állami hovatartozására különböző nézetek és jogi felfogások ismeretesek. Legáltalánosabb az, amely az ilyen jogi személyek állami hovatartozását működésük helye szerint állapítja meg. "Ehhez a felfogáshoz csatlakozik a K. T. felfogása a 211. §. 3. p. szerint (külföldi állam, melyben a társaság helye létezik), mig viszont a 211. §. 7. p. azon államról beszél, mint a kereskedelmi társaság honossági államáról, „amelyben a társaság keletkezett".