Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 5-6. szám - A munkásbiztosító pénztárak teendői az alkoholizmus elleni küzdelemben

Munkásügyi Szemle 141 segélyző pénztár kutatásai, amelyek kimutatták, hogy ha az egyes tagokat a szerint osztályozták, hogy hetenkint mennyit költenek szeszesitalra, az alkoholra költött összeg emelkedésével arányban növekedett a balesetek és a betegségi napok átlaga is. Ezenkívül megemlítendó'k azok a statisztikai kutatások, amelyek az egyes szakmák és hivatások és e betegségek és balesetek közötti kapcsolatot illusztrálják. De mindezek a statisztikák még jelenleg kisméretűek és kevés bizonyító eró'vel bírnak, mindenesetre semmikép sem domborítják ki az alkoholnyomort egész, valóságában, mert arról csak úgy alkothatunk magunknak fogalmat, ha szem előtt tartjuk, hogy az alkohol nem kiméli meg az emberi test egyetlenegy szervét sem, hogy tehát a máj, a vese, a szív, a véredények és különösen az idegrendszer megbetegedéseinek nagyrésze az alkoholstatisztika összeállításánál fontos szerepet játszik, hogy szoros kapcsolat van a fertőző betegségek és az alkohol között, hogy az alkohol fokozza az alkalmat a yenereás fertőzésre, hogy leszállítja a nők szoptatóképességét, stb. stb. És nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az alkoholkérdés fontos gazdasági probléma, mert saját kutatásaim szerint Budapesten az általánosan legmértékletesebbeknek elismert munkások átlagban keresetüknek l5°/u-át költik szeszes italra és hogy ez a nem mértékletes és iszákos munkásnál 40—50 és több °/o-ra emelkedik. Mindezeket tekintetbe véve, kétségbevonhatatlan, hogy az alkoholbetegek gyógyítása a pénztárak teendői közé tartozik és a pénztárak működésüket ilyen irányban ki is terjesztik, de kétséges, hogy mindez a helyes irányban történik-e ? Az összes szakemberek egyhangú kijelentése szerint az egyéni alkoholizmus kizárólagos gyógyszere az absztinenciára való nevelés: tanítás és felvilágosítás útján és első sorban a kezelő egyén példaadásával. A kezelés befejezésével pedig az illetőt egy absztinens egyesületbe való belépésre kell bírni. Mi történt mindeddig a pénztáraknál ? Nem beszélünk azokról az orvosokról, akik azt javasolják, hogy a beteg csak igyék tovább mértékletesen vagy szoktassa le önmagamagát lassan az alkoholról. Tudjuk, hogy sem az egyik, sem a másik nem vezet célhoz és szerencsére ezek az orvosok már kisebbségben vannak és számuk napról-napra fogy. Sajnos azonban, azok az orvosok is, akik egyedüli orvosszernek a rögtöni és teljes absztinenciát javasolják, ezt többnyire nagy közönynyel teszik, a beteg kitanítására sem idejük, sem kedvük nincs és elsősorban nem mutathatnak rá saját maguk példájára és végül, ha a beteg absztinens életmódot igér, teljesen szükségtelennek tartják őt egy absztinens egyesületbe utalni, hogy így megteremtsék számára az egyetlen lehetséges környezetet. A súlyosabb alkoholbetegeket pedig egyszerűen kórházba utalták, honnét a beteget a heveny somatikus tünetek megszűntével rendszerint néhány nap múlva, ugyancsak kellő utasítás nélkül elbocsátották. Ezek nem akarnak szemrehányások lenni az orvosokkal szemben, csak azt jelentik, hogy az ilyen tanok csak lassan és nehezen tudnak tért nyerni, hiszen tapasztalhatjuk az orvos tudomány egyéb ágában is, hogy az egyes tételek többnyire elméletben progresszívek, a kivitelben pedig konzervativek. így tehát a pénztárak alkoholbetegek gyógyítására irányuló tevékenységében gyökeres rendszerváltoztatást kellett életbeléptetni. Ezt a rendszerváltozást a budapesti kerületi pénztár első ízben már akkor valósította meg, amikor 1909 ben elhatározta, hogy alkoholbetegeit a rákospalotai alkoholbetegek szanatóriumában 20 hétig kezelteti. Tényleg a