Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 5-6. szám - A munkásbiztosító pénztárak teendői az alkoholizmus elleni küzdelemben

142 Munkásügyi üzenne súlyosabb alkoholbetegek részére ezidőszerint más gyógymódot nem ismerünk, mint azt, hogy a beteget saját beleegyezésével egy u. n. alkoholmentes szigetre helyezzük, ahol az alkohol rögtöni és teljes elvonásával, foglalkoztatási gyógymóddal és a psychotherápia minden eszközének igénybevételével a beteg akaraterejét és ellenállóképességét emeljük és őt lassú átmenettel a külvilág és a szanatórium között ismét egészségesen visszaadjuk családjának és a társadalomnak. E sorok írója 1914-ig vezette a rákospalotai szanatóriumot és túlzás nélkül állítható, hogy az ott összegyűlő beteganyagnak a gyógyulás szempontjából legértékesebb részét a pénztár tagjai képezték. A viszonyok lassanként a jelzett szanatóriumban úgy alakultak, hogy a szanatórium fekvőhelyeinek 3/i részét a pénztár tagjai foglalták el és már ebből a szempontból is önkéntelenül felmerül az a gondolat, vájjon a pénztár saját tagjai részére nem létesíthetne-e egy külön szanatóriumot. Még jobban kidomborodik ennek a szükségessége, ha szigorúan a psychotherápia szempontjából mérlegeljük a dolgot, hiszen könynyen felfogható, hogy mennyivel könnyebb és egységesebb ennek az amúgy ís nehezen fékezhető és fegyelmezhető emberanyagnak a lelki befolyásolása, ha ez hasonló világfelfogás, hasonló ideológia és frazeológia és elsősorban ugyanegy érdekközösség alapján történik. Az alkoholbetegek gyógyintézetei azonban a tapasztalat szerint mindig a legsúlyosabb beteganyagot foglalják magukban, amelynek jelentékeny része javíthatatlan rom, míg a legnagyobb része számára rövidebb vagy hosszabb ideig tartó javulás és a munkaképesség visszaállítása várható és csak körülbelül az esetek l5°/°-ban áll be a teljes gyógyulás. A könnyebb, még gyógyítható esetek — és ezek képezik az esetek nagy tömegét — ambulanter kezelhetők és gyógyíthatók és eme könnyebb esetek gyógykezelésének szolgálnak az u. n. gondozó intézetek. A budapesti kerületi munkásbiztosító pénztár az 1907-iki munkásbiztosítási törvénynek megfelelően az alkoholbetegek ambuláns kezeléséről gondoskodott és munkaképtelenség esetén a betegnek a neki járó táppénzt akadály nélkül kiutalta. Ennek az a sajnálatos következménye volt, hogy a betegek kellő utasítás és ellenőrzés hiányáoan a betegsegélyt újabb alkoholmennyiségek beszerzésére fordították és így bajukat súlyosbították. Ennek a körülménynek a felismerése bírta rá Kiss Adolf igazgatót és dr. Friedrich Vilmost, a pénztár főorvosát, hogy a pénztárban a szervezett alkohol-beteggondozás eszméjével foglalkozzanak és az ily irányú osztrák gondozó intézetek rövid tanulmányozása után ezt 1913. május havában meg is valósították. A pénztár gondozó intézetei a következő elveken alapulnak: az alkohol-beteggondozó a pénztár egyéb rendeléseivel teljesen egyenértékű intézmény és ezért helyet kap a pénztár többi rendelései között és absztinens pénztári orvos vezetése alatt áll. Az orvos mellett egy — vagy a szükséghez képest több — absztinens csatád-látogató működik. Ezeknek a pénztár olyan fizetést ad, hogy egész idejüket az alkoholbetegek gondozásának szentelhetik. A családlátogató kötelessége a bejelentett beteget fölkeresni, őt a gondozóba utalni, az ott megjelent betegekkel az érintkezést fentartani és különösen a munkaképteleneket ellenőrizni. A munka, képtelen alkoholbeteg táppénzét a gondozó utalja ki. Ha a beteglátogató arról győződik meg, hogy a beteg e segélyt újabb szeszes ital-beszerzésére fordítja, a táppénz csak a beteg hozzátartozóinak fizetendő ki. Ha pedig a beteg hozzátartozóit erőszakkal, brutalitással arra kényszerítené, hogy a