Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - Törvényjavaslat a munkásbiztosítás reformjáról

134 szempontjából szanatóriumban is helyezhetők el és oda kell haladnia az intézménynek, hogy minél több ily szanatórium létesíttessék a betegek egészségének megóvása érdekében. Méltóztassék már most a különbséget tekinteni. 3600 korona az értékhatár, ameddig a kötelező munkásbiztosító tagság jár. A 3600 korona értékbe éppen a köztisztviselők azon rétege esik, amely legjobban van rászorulva a támogatásra és amelynek tagjai nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy orvost fizessenek, patikára költekezzenek. Miből is tennék ? Nincs meg a szükséges élelmijök, nincs elégséges anyagi erejük. Amint az általános tárgyalás alkalmával mondottam, az ily családra nézve a betegség katasztrófát jelent. (Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) Ha a családfő, a feleség, a gyermekek közül valamelyik megbetegszik, orvost kell hívni, gyógyszer kell, ez katasztrofális jelentőséggel bír. Már most ha ezek a munkásbiztosító pénztár tagjai lehetnek, akkor ez az aggodalom megszűnik. Még egy igen fontos szempont, amelyet már megemlítettem, hogy t. i. a munkásbiztosító tagság nemcsak magára a tagra vonatkozik, hanem a hozzátartozó családtagra is, amig a szolgálati rendtartás kiadja az illető tagnak a 20 heti fizetést minden nélkül, annak a beteg napidíjasnak vagy irodatisztnek feleségéről, gyermekéről a szolgálati rendtartás nem.tud semmit. Óriási különbség ez tehát a hozzátartozók szempontjából is és minden szempontból fontos, hogy a köztisztviselők ezen kategóriái, akik legjobban szorulnak támogatásra, bevétessenek a munkásbiztosító pénztár tagjai közé. Ezt ez a javaslat nem intézi el, erről persze ebben a javaslatban nincs szó. Csak felhasználtam az alkalmat, hogy a kérdésről beszéljek és a t. miniszter úr figyelmébe ajánljam. A vita folyamán a t. kereskedelemügyi miniszter úrban annyi szociális érzéket, annyi jóindulatot és annyi belátást tapasztaltam, hogy jogom van újra szőnyegre hozni ezt a kérdést, megvilágítani a dolgot és ha alkalom és mód van, arra kérem a t. miniszter urat, hogy részesítse ezeket a szegény tisztviselőket ennek az intézménynek áldásaiban. (Helyeslés.) Vagy, kérem, megint a dolog lényegéről beszélek, nem az a fontos, hogy a betegsegélyző pénztár tagjai legyenek, nem bánom, ha nem is lesznek tagjai, de akkor a szolgálati rendtartás részesítse őket ugyanolyan segítségben, amely megilletné őket, ha a betegsegélyző pénztár tagjai lennének. A forma engem hidegen hagy, a dolog lényege érdekel. Tessék őket ellátni gyógykezeléssel, patikával, gyógyeszközökkel, terjedjen az ki a családtagokra is, csak azt hiszem, hogy gyakorlatilag az államnak sokkal olcsóbb volna, ha az illetők a munkásbiztosító tagjai lennének, mert ott készen van az intézmény, a szervezet, egy új intézmény fölállítása pedig sokkal költségesebb volna. Bocsánatot kérek a t. képviselőháztól, hogy ily sokáig időztem e kérdéseknél, (Halljuk! Halljuk!) de nem mondhatom, hogy mennyire lelkemen fekszenek ezek a dolgok és viszont nem mulaszthatom el annak megemlítését, hogy a legnagyobb örömmel tölt el a képviselőház jelenlegi magatartása e kérdésekben. Örülök, hogy ma a helyzet odaalakult, hogy itt is, ott is, minden oldalon egyformán érdeklődnek e dolog iránt, mert a munkásbetegsegélyezés és balesetbiztosítás kérdését nem lehet pártkérdéssé tenni, a munkás betegágyánál meg kell szűnnie a politikának. A szegény munkás egész életén keresztül kínlódik, az ő betegágyánál mi politikusok az ő bőrére nem csinálhatunk nagy politikát. A betegágy előtt valamennyiünknek tiszteletet, önuralmat, magunkbaszállást kell tanúsítanunk. Mondom, mélyen érzett örömömnek adok kifejezést, hogy ma a magyar képviselőházban ily közvéleményt, ily közhangulatot találok ezekre a kérdésekre nézve. Ez is, azt hiszem, a háborúnak a hatása. A háború alatt sok mindent máskép látunk, sok minden igazság megvilágosodott előttünk és olyan kérdések, melyek azelőtt csigalassúsággal haladtak, most expressz-vonat sebességével robognak előre a megvalósulás felé. Mindannyiunknak vannak tapasztalataink és mindebből az a következtetés vonható le, hogy valamennyiünknek, de különösen a magyar törvényhozásnak mindent el kell követnie a munka megbecsülésére és a munkás egészségének megvédésére. Miként már említettem, ez nemcsak a humanizmus kérdése, hanem egyúttal a népesedésnek és a közegészségnek a kérdése is. Minél több ember marad erős és egészséges ebben az országban, minél több ember végezheti hivatását és produkálhat értékeket, a nemzet annál produktívabb lesz, mert minden egészséges ember egy nemzetgazdasági előny, minden, az életnek megmentett ember egy új érték, mely a nemzet vagyonába elleltározható,