Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - Törvényjavaslat a munkásbiztosítás reformjáról

118 Munkásügyi Szemle kormánynak a módot, hogy a járulékokat a törvényes szabályok által előirt országos pénztári közgyűlés határozata nélkül a maga hatáskörében az új törvény alapján rendelje el. Elvégre a kormányban több szociális érzéknek kell lennie, mint mondjuk, a munkaadók azon részében, amely a zsebükre érzékeny tömegek hangulatára utazva, szervezkedni szokott, ha egy kis megterhelés terve jelentkezik. Méltóztassék felhasználni az alkalmat a radikális segítségre, annál is inkább, mert egészen biztosra veszem, hogy a mai viszonyoknak egészen megfelel a 3'50/", de ha azok a kötelezettségek bekövetkeznek, amelyekről az előadó úr és minden felszólaló beszélt, a háború után bekövetkező kötelességek teljesítésére aligha lesz elegendő a 3-5°/o. És amit ma könnyűszerrel megtehetünk, azt talán később a legnagyobb nehézségek árán sem tudjuk elérni. Most hozhatjuk a magyarországi pénztárakat a kellő helyzetbe, most, amikor az ipari konjunktúrák oly szépen fejlődtek és ezek kihasználásánál, istenemre mondom, nem egy fél percentről volt szó a munkaadók berkeiben. Méltóztassék a 4°/o-os járulékot megszabni, amely azután a pénztárakat a legteljesebb, legegészségesebb alapra helyezi, úgy hogy a háború után is teljesíthessék nagy szociális feladatukat. Minek bevárni a biztosan bekövetkező újabb mozgalmakat, amikor tudjuk, hogy nemcsak a 4°/°-ot kell előbb-utóbb behozni, de félni lehet attól, hogy a 4°/o sem lesz elegendő, mert Ausztriában 4 5°/» a maximális határ, Németországban pedig 6ü/o, nem lehet tehát panaszkodni, hogy nálunk a járulék túlmagas. Különösen Bródy Ernő t. képviselőtársam foglalkozott a kórházi ápolás kérdésével. Ezt is gyakorlati alapon ismertem meg és bátor vagyok felhívni a t. kormány figyelmét erre éppúgy, mint bátor voltam felhívni a behajtás kérdésére is és tisztán gyakorlati alapon teszem meg észrevételeimet. Itt nem a büntetőbíróság, hanem a közigazgatási bíróság, amelynek határozatait természetesen respektálni kell, egy meglehetősen fura és, szerény nézetem szerint, a törvénnyel ellenkező helyzetet teremtett. Már most, miután a közigazgatási bíróság végső fokban döntött a kórházi ápolási kérdésben, meg kell kerülni a dolgot; ha nem volna elég tiszta és világos a dolog akár a közigazgatási bíróság, akár pedig a pénztárak álláspontja szempontjából, méltóztassék tiszta képet teremteni. Őszintén szólva, alig van kifogásom az ellen, hogy a közigazgatási bíróság álláspontját méltóztassék helyesnek elismerni, de fődolog, hogy az örökké tartó vitát, amely évenként ezer és ezer panaszra ad okot a közigazgatási bíróságnál, végre szüntessék meg. A törvény 58. §-a szerint ily esetben a pénztár segély helyett kórházi ápolást nyújthat. Egy másik szakasz megmondja, miben áll ez a segély helyett nyújtott kórházi ápolás. Ha a pénztár utalta a beteget, négy hétig fizeti a pénztár a betegápolási költséget, azontúl pedig csak a táppénz erejéig. A kórház hatósága, a főváros és a közigazgatási bíróság a törvény ezen rendelkezése felett napirendre tért. A táppénz maximális értéke napi 375 korona, a fővárosban a kórházi ápolási díj napi 6 korona 40 fillér. Míg a pénztár négy hét után csak a táppénznek megfelelő összeget volna köteles fizetni, mindig az ápolási díjat szabják ki. Én talán helyesnek is tartanám, hogy fizessék tovább is az ápolási díjat, de a törvény ezideig máskép intézkedik. Még érdekesebb ebből a szakszerű szempontból a másik gyakorlat. A törvény 50. §-a felsorolja, miféle segélyeket ad a pénztár és felsorolja azt is, hogy a háztartásbeli betegnek, feieségnek, gyermeknek ad orvost és gyógyszert. A közigazgatási bíróság álláspontja kivétel nélkül mindig az, hogyha a családtag bejut a^ kórházba, a kórházi ápolási díjat, amely elég nagy, 6 korona 40 fillér, mindig kiróják a pénztárra. Ez a közigazgatási bíróságnak az álláspontja és ezt azért teszi, mert az 50. §. felsorolja, milyen segélyeket kap a családtag, másrészről az 58. §. azt mondja, hogy segély helyett bekövetkezhetik a kórházi ápolás. Ez a budapesti pénztárnak körülbelül évi egynegyed millió koronát jelent, érdemes tehát ezzel foglalkozni. A közigazgatási bíróság felfogása humánus és dicséretes, de jogilag nem interpretálja a törvényt helytálló módon, mert a törvény a hozzátartozó családtagnak csak orvost és gyógyszert ad, de táppénzt nem, már pedig a kórházi ápolás táppénzt, orvost és a gyógyszerekre vonatkozó segély komplexumát jelenti. Ismétlem, én nem emelnék kifogást ez ellen, ha in melius, ha humánusabb irányban méltóztatik ezt a rendelkezést értelmezni és a családtagnak a kórházi ellátást biztosítani. De mindenesetre méltóztassék ezzel a kérdéssel foglalkozni,