Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - Törvényhozásunk és a munkásbiztosítás

Munkásügyi Szemle 71 eléréséig emelkedő irányzatú és átmeneti fokozatokkal a középosztály fel­sőbb rétegeibe nyúlik át. Ezeknél tehát teljesen indokolt a bérhatár fenn­tartása, abban a mértékben, amely a gazdasági és megélhetési viszonyok szerint a betegség esetére előálló szükségletek kényszerbiztosítási fedezé­sét teszi szükségessé. Ennél magasabb rétegek kötelező biztosításának nincs helye, mert ezek betegségük esetére is készek és képesek maguk­ról és családjukról megfelelően gondoskodni. Itt csak az lehet vitás, hogy mely fizetési határ válassza el a biztosításra kötelezetteket a kötelezettség alól mentesektől ? E kérdésben, mondhatni, az összes érdekeltek véleménye talál­kozik abban, hogy az évi 2.400 K-ás fizetési határ nem megfelelő^és ha csak annak az életszínvonalnak magasságáig is kívánunk emelkedni, ahol az 1907. évben az évi 2.400 K-ás kereset jelentkezett, vagyis a biztosításra kötelezettek körének minden tényleges kiterjesztése nélkül, csakis meg­tartani akarjuk azt az osztályt, amelyet a fennálló törvény, meghozatala idején már is biztosítandónak vélt: a képviselőházi vita során jelzett évi 3.600 K-ás fizetési határ inkább túlóvatosnak, mint messzemenőnek látszik. Bővebb statisztikai adatok bemutatása nélkül is, köztudomású tényként utalhatunk arra, hogy az utóbbi években és pedig már a háborút megelőző időktől fogva a szükségletek ára átlagban nem 33°/°, hanem ennél ?jelenté­kenyen nagyobb százalék arányában növekedett és így a 2.400 K-ás határ­nak 3.600 K-ra felemelése még azt a réteget sem fogadja magába, amelyet az 1907. évi XIX- t.-c. befogadni akart, amelyet azonban a viszonyok mostohasága most már fokozottan még azzal is sújt, hogy a biztosításon kivül marad. Mindamellett meg lehet nyugodni a kereskedelmi tárca vezetőjének bölcseségében, ha, miként kijelentette, módot adna arra, hogy a kötelezett­ség határának netán túlságosan szűk korlátai az önkéntes biztosítás igénybe­vételével tágíthatok legyenek. Az ebben a tekintetben tervezett 4.800 K-ás fizetési határ mellett a mostoha viszonyok teremtette jogfosztás sérelmei orvoslást találhatnak. Egyébként bölcs óvatosságra figyelmeztet az orvosi kar jogos érde­keinek tiszteletben tartása is. A legnemesebben szociális gondolkozású orvosnál is érthető méltatlankodást kelthetne, ha a biztosítás túlzott kiter­jesztésével bevonnának oda olyanokat is, akik gazdasági helyzetüknél fogva képesek az orvosi magánkezelés költségeit fedezni. Viszont azonban igaz, hogy az orvosi kar jogos anyagi érdekeit önmagában is védi az a tény, hogy a pénztári orvosi tömegrendelés az orvos legbecsületesebb igyekvése dacára sem lehet annyira egyéni, mint a betegnek alaposabb megfigyelését megengedő magánorvosi gyakorlat. Önként érthető tehát, hogy az anyagi tekintetben valamennyire is tehetősebb és műveltebb rétegek szivesebben veszik igénybe az ő bizalmukból megválasztott magánorvost és így ezek­nek biztosítására komoly, reális szükség nincs ís. Ellenben bizonyára maga az orvosi kar is szívesen látja, ha a biztosítás révén rendszeres és a pénz­tár által díjazott orvosi kezeléshez jutnak azok az elemek, amelyek biztosí­tás nélkül az ambulatoriumok és az orvosi magánjótékonyság immel-ámmal viselt nyűgei volnának. Ezeket mérlegelve, azt hisszük, hogy az orvosi kar jogos érdekei szempontjából a 3.600 K-ás kötelezettségi határ egy­általán nem igazságtalan, a 4.800 K-ás önkéntes biztosítási határ pedig egyáltalán nem veszélyes. Az önkéntes biztositásnak előreláthatólag kü­lönben is csak a Ferencz József kereskedelmi kórház betegápoló egyleté­nél lesz bizonyos jelentősége, mint amely pénztár a magántisztviselők ma­gasabb színvonalú igényeinek kielégítésére van berendezve. Az Országos Pénztár helyi szerveinél ellenben, amelyeknél inkább csak a munkás­osztály igényei nyerhetnek kielégítést, az önkéntes biztosításnak nagyobb mérvű elterjedésére már az eddigi tapasztalatok szerint sem lehet számi-

Next

/
Thumbnails
Contents