Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - Törvényhozásunk és a munkásbiztosítás

72 tani. Mindezekhez képest joggal remélhető, hogy a szóban levő tervek megvalósulása esetén az orvosi kar érdekeinek igazságos tiszteletben tartását a munkásbiztosítás sikere érdekében nélkülözhetlen támogatásával fogja viszonozni. A biztosítottak körének a jelenlegi gazdasági és szociális viszonyokhoz mért eme megállapításán kívül, a kibocsátandó rendelettől a segélyeknek ugyancsak a tapasztalatok szerint indokolt, méltányos emelését várjuk és pedig mind ezeknek mértéke, mind pedig időtartama tekintetében. Ami a tulajdonképi betegségi segélyezés időtartamát illeti, abból kell kiindulni, hogy a betegségi biztosítás köréből ki kell zárni a rokkantság kockázatának viselését. Ezen alapszik az 1907. évi XIX. t.-cikknek ama rendelkezése, amely a betegségi biztosítás segélyei alapszabálybeli rendelkezéssel megengedhető leghosszabb tartamát legfeljebb egy évig terjeszti ki. Abból a helyes felfogásból indul ki tehát, hogy az a betegség, amelynek tartama egy esztendőt meg nem halad, rokkantságnak még nem tekinthető. Elvi következetességgel tehát azt kellene szabályként felállítani, hogy a betegségi biztosítási ág egy esztendei tartamban viselje a biztosítottak betegségének kockázatát. Bizonyára nem csak elvi, hanem emberiességi szempontból is kívánatos volna ez, mert lehetetlen leküzdeni azt a bántó, fájdalmas érzést, amely a 20 hét leteltével még beteg és a betegség hosszas tartama következtében fokozott segélyre szoruló embernek rideg elutasításánál jelentkezik. Lehetetlen ilyenkor elzárkózni attól a keserű tudattól, hogy talán akkor vontuk meg a segítő kezet, amidőn a beteg már-már a javulás útján volt és munkaköréhez visszatérni készült. A befejezetlenül abbahagyott segély esetében pedig a meghozott áldozatok is hiábavalók voltak. Sajnos, pénzügyi szempontok talán még sem engedik meg, hogy a segélyezés tartama már most ugrásszerűleg 20 hétről egy esztendőre felemeltessék. Lényegesen csökkentené azonban a korlátozott segélyezési időtartam hátrányos következményeit, ha az érvényben levő 20 hetet 26 hétre felemelnék. A segélyek hatásának észszerű fokozását jelentené az is, ha a huzamosabb betegségek esetén a táppénzt az átlagos napibérnek 60°/o-ára emelnék. Rövid tartamú betegségeknél, illetőleg a megbetegedés kezdő szakán a biztosított még bizonyos tartalékait — készletét vagy hitelét — is igénybe veheti a szükségletek fedezésének kiegészítésére. E tartalékok azonban hamarosan felemésztődnek és ekkor a remény és gyógyulás látományaira reáborul a nélkülözés, a hanyatlás, a csüggedés és kétségbeesés sötét leple. Indokoltnak látnánk, hogy a betegség első két hetére fenntartva a jelenlegi 50°/°-os táppénzt, 3—26. heti tartamára 60°/°-os táppénz nyerjen megállapítást. Önként érthető, hogy ennek a szabálynak elfogadása esetén azok a segélyek, amelyeket egyes pénztárak megtakarított feleslegeikből és külön alapjaikból 20 héten túl nyújtanak, kitolódnának 26 héten túl következő időre. A segélyek másik kiterjesztését az anyasági biztosítás terén várjuk. Tudjuk, hogy a háború teljes erejével felszínre vetette a vérveszteség pótlására hivatott népességi, vagy közelebbről: népszaporítási probléma kérdéseit. Közönyösen nem haladhat el ezek mellett a munkásbiztosítás sem. Áldozatkészsége talán annál inkább reávilágít majd azoknak önzésére, akik e probléma égető jelentősége dacára közönyösen haladnak el a munkásbiztosítás mellett és nem tudják vagy nem akarják meglátni azt a fel nem becsülhető értéket, amelyet jelentene az anyasági biztosításnak, vagy helyesebben: az anyasági biztosítást is magában foglaló betegségi biztosításnak kiterjesztése a kereső alsóbb néprétegek egyetemére (mezőgazdasági munkásokra, házicselédekre stb.).