Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - Törvényhozásunk és a munkásbiztosítás

70 Munkásügyi Szemle doltnak, a még csak megalkotandónak bizonytalanságaiért. Ne felejtsük, a kigondolt intézmény, amely nem a meglévőnek szerves továbbfejlesztéséből indul ki, olyan mint a készen vásárolt ruha; sohasem teljesen megfelelő. A munkásbiztosítás körül is abban látjuk tehát a helyesen megválasztott feladatot, ha nagyhangú jelszók és hangzatos programmok helyett lépésről lépésre, a meglevőnek tárgyilagos megállapítások szerint indokolt esetenkénti javítására és kiegészítésére szorítkozunk. A törvényjavaslat is ezt a célt látszik szolgálni, amit az előrebocsátottak szerint általában helyeselhetünk. Ennek dacára sem hallgathatjuk el azonban azt az aggályunkat, hogy a javaslat óvatossága szinte kelleténél nagyobb, amikor a balesetbiztosítás bajainak orvoslásától úgyszólván elvi merevséggel elzárkózik. Ennek a cikknek keretében, amely csak a törvény megalkotásától rendeleti úton várható intézkedésekkel foglalkozik, nem kívánjuk részletesebben tárgyalni azokat a balesetbiztosítási kérdéseket, amelyek a jelenlegi reform során nagyon helyesen és talán egy-két hivatásos uszító kivételével, közmegnyugvásra rendezhetők voltak. Csak arra mutatunk reá, hogy a meglévő viszonyok között 2.400 K-ás maximális kártalanítási alapnak és 60u/o-os teljes jáiadéknak fentartása egyáltalán nem igazságos és figyelemmel arra, hogy a balesetbiztosítási költségek lényegileg a gyári és nagyipart terhelik, a kedvező konjunktúra nagy nyereségeivel szemben teljesen indokolatlan. Joggal mutattak reá a képviselőházi tárgyalások során az inasok törvényi kártalanításának szűkkeblűségére is, amelyet a bírói gyakorlat sem orvosolhat kellőképen. Viszont el kell ismerni, hogy az 1907. évi XIX. t.-cíkk 78. §-ának hiányos rendelkezései a gyakorlatban tág teret engednek az önkénynek és lehetővé teszik, hogy esetenként a kártalanítási alapot mesterkélt módszerekkel felfelé csavarják. Ez sem igazságos. Sajnálatos, hogy a törvényjavaslat nem vette figyelembe a gyakorlati tapasztalat eredményeit és az 1907. évi XIX. t.-c. 3., 70. és 78. §-ainak megfelelő módosítására jogalapot nem biztosított. Annál örvendetesebb azonban, amit a törvényjavaslat a betegségi biztosítás tekintetében igér, főleg ha a felhatalmazás alapján kibocsátandó rendelettől várt intézkedéseket a kereskedelmi tárca felelős vezetőjének képviselőházi beszédéből világítjuk meg. Első sorban arra a tervezett rendelkezésre gondolunk, amely a biztosított foglalkozási ágak munkásainál elejti a bérhatár korlátját és e munkásokat biztosításra kötelezi, függetlenül attól, hogy mi a bérük. Annyira közelfekvő, annyira a munkásbiztosítás lényegében gyökerező ennek a rendelkezésnek helyessége, hogy szinte meglepő, miért nem volt kezdettől fogva is elfogadott szabálya a törvényes betegbiztosításnak. Hiszen a munkásosztály tagjainak bérviszonyai oly változékonyak, hogy bérhatár felállításával, amennyiben ezt törvénytisztelő lelkiismeretességgel foganatosítják, ugyanazok az egyének, sőt családok majd belül, majd pedig kivül esnek a biztosításon és helyzetük éppen a válságos időszakon, amidőn a segély legszükségesebb, összeomlásnak van kitéve. Igaz, hogy bizonyos jóindulatú törvénykijátszással egyes irgalmas, vagy talán a konjunktúra esélye szerint munkásaik kedvét kereső munkaadók eddig is eszközölhettek a valóságtól eltérő oly bejelentést, amely a bérhatáron felülemelkedett munkások biztosítását lehetővé tette, azonban ez a kisegítő eljárás törvénykijátözó módszerénél fogva mégis csak erkölcstelen, amellett pedig általános és igazságos megoldást nem nyújt. Elvben tehát arra az álláspontra kell helyezkedni, hogy a meghatározott körben foglalkozó minden munkás biztosított legyen. Lényegesen más a helyzet a kereskedelmi alkalmazottak, az ú. n. magánhivatalnokok osztályánál. Ezeknek gazdasági helyzete állandóbb és egyenletesebb, egyénenkénti színvonala rendszerint a magasabb életkor