Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 5-6. szám - Az angol szociális biztosítás

150 Munkásügyi Szemle vedő munkásra hárult. Ez az igazságtalanság, amely mellett a balesetekért lényegében a munkásosztály semmi kártérítésben nem részesült, egészen 1880-ig változatlanul fennállt. Ekkor a szakszervezeteknek a választásoknál kifejtett nyomására és állandó agitációja folytán a parlament megszavazta a munkáltató feleló'sségéró'l szóló törvényt. — Employers' Liability Bili — amely megállapítja a munkáltató kártérítési kötelezettségét, ha a baleset az ő vagy valamely alkalmazottja hibájából származik. A munkáltatók elkeseredett ellenállást fejtettek ki a parlamentben és a sajtóban. Midőn pedig a törvény mégis életbe lépett, a »contracting out«rendszert honosították meg, vagyis csak úgy alkalmaztak munkásokat, ha ezek szerződésben lemondtak a törvényben számukra biztosított kártérítésről. A Labour Party megerősödése és a szakszervezetek állandó nyomása végre rákényszerítette a kormányt, hogy 1897-ben hosszú parlamenti harcok árán keresztül vigye a munkások kártérítéséről szóló törvényt — »the Workmen's Compensation Act«, — amely 1906-ban nyerte végleges formáját és a munkáltatók felelősségéről szóló törvény mellett, amelynek érvénye angol szokás szerint tovább is fenmaradt, az angol balesetkártérítés alapját képezi. Az utóbbi törvény kiterjed az ipari munkásokra, matrózokra, bérhalászokra, házi cselédekre, gyakorlatilag mindenféle munkásra és alkalmazottra, akinek 250 £ = 6.250 koronánál kisebb évi fizetése van. Az új törvény sem hozta meg a balesetek számának csökkenését, amint ezt főleg A. Macdonald, az agitáció vezetője remélte, »mert az emberi élet annyira olcsó« (647. lap). A munkáltatók úgy látják, hogy a balesetelhárítás drágább, mint a kártérítés. Midőn a törvény életbe lépett, a munkáltatók azonnal biztosították munkásaikat magánbiztosító társaságoknál, amelyek így a kockázatot átvették. A balesetek száma egyáltalán nem csökkent. A törvény csak 50°/,J járadékot állapít meg teljes rokkantság esetén és 300 7.500 koronát halálesetben. Hibája, hogy ha a munkáltató nincs biztosítva, a munkás kártérítése a munkáltató fizetőképességétől függ; hibája, hogy a biztosító társaságok nyerészkedésre dolgoznak és ügyes technikával rábírják a jogait nem ismerő, megszorult munkást, hogy a társaságra kedvező egyezséget kössenek. Erre külön kitanított orvosaik és hivatalnokaik vannak. Végül 1911-ben életbe lépett a »National Insurance Act«. Ez minden 160 £-nél kevesebbet kereső alkalmazottra kiterjed és kártérítést nyújt olyan baleseteknél, amelyekre az előbbi kettő nem terjed ki: nem üzemi balesetek, otthoni munkások balesete, két hétnél rövidebb tartamú baleseti munkaképtelenségnél (a Compensation Act csak egy hét után kezd gondoskodni). Ilyen esetekben a betegpénztárak gondoskodnak. Azonban a balesetek tovább szaporodnak; 1913-ban 200000 üzemi baleset volt: több mint valaha. Ezek közt 5.000 halálos (naponta 16). És noha a munkáltatók és a biztosító társaságok 5—6 millió £ kártérítést fizetnek évente és ez óriási összeg a régi állapothoz képest, amidőn jóformán semmi, kártérítést nem kapott a munkásság, »a balesetbiztosítás — mondja az Évkönyv — még nagyon tökéletlen és meg nem felelő« — very imperfect and inadequate (651. lap). A főhiányok a következők: a) Nem terjed ki az összes munkásokra: így az otthonmunkások nagy tömegére és a saját szerszámmal dolgozó munkásokra, iparművészetre, házalásra nem terjed ki. b) Nem terjed ki minden balesetre; a nem üzemi balesetek, az olyan esetek, amidőn állítható, hogy a balesetet szenvedő maga az oka a balesetnek stb. nem részesülnek csak az »Insurance Act« nagyon elégtelen segélyezésében.