Munkásügyi szemle, 1916 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1916 / 5. szám - Az állam és a társadalom szerepe a rokkantügy terén. II. [r.]

124 Munkásügyi Szemle gyárosnak kötelessége a tőle hadbavonult és a háborúban rokkanttá vált katonát lehetőleg visszavenni. A magyar gyáripar bizonyára teljesíteni fogja ezirányú kötelességét is, a lehetőség keretei között; de óva intenek attól, hogy e lehetőség mérve iránt túlzott reményeket tápláljunk. Egyrészt a háború után soká és sok vonatkozásban nem fog az a fellendülés következni, amelyre, sokan oly szívesen számítanak, másrészt a háború hosszú tartama folytán az ipar ott, ahol csak tehette, új munkaerőkről gondoskodott és viszont, miként arra már utalni bátor voltam, a modern ipari üzem természete korlátokat, sajnos igen nagy korlátokat fog szabni az erre vonatkozó számítás érvényesülésénél. Egy igen előkelő német apostola a hadirokkant-ügynek, dr. Krauss Siegfried, e kérdéssel foglalkozván, következőkép fejezi ki erre vonatkozó aggodalmait: »Sieht man sich daher genötigt, an die Notwendigkeit der Arbeitsversorgung beschránkt Erwerbsfáhiger zu denken, so ist Hcffnungslosigkeit das erste Gefühl, das man dabei empfindet. Dieses Gefühl wird meist nur bestárkt, wenn etwa praktische Versuche zur Unterbringung beschránkt Erwerbsfáhiger auf dem offenen Arbeitsmarkte aüsgeführt werden«. Egy másik nagytekintélyű német szakférfiú, dr. Hartmann Konrád, a németbirodalmi munkásbiztosító hivatal tanácselnöke szerint »a munkaközvetítésnek ez az ideálja az ipari, sőt a kisipari körökből származó hadirokkantaknál csak aránytalanul kis mennyiségben lesz elérhető«. Példa reá a Berlinben felállított »Vérein für Unfallverletzte«, ahol az érdekelt gyárosok saját érdeke lett volna a rokkanttá vált munkások elhelyezése és az eredménye ez egyesület tevékenységének, ,aránylag rövid fennállása után — magának az egyletnek feloszlása volt. És itt van az osztrák rokkant-ügy egy kiváló férfiának nyilatkozata, a már említett Marchet volt osztrák miniszternek, aki egy a rokkant-ügyet felölelő emlékiratában erre nézve következőkép nyilatkozik: »Das eigentliche Problem ist darin gelegen, wie weit es möglich sein wird, Erwerbsuchende in grösserer Zahl unterzubringen, wobei der Umstand bedeutsam ist, dass inbesonders durch den Zwang der Konkurrenz und dadurch háufig verlangte áusserst energische Ausnützung vollwertiger Arbeitskráfte, die Verwendung nicht voll arbeitsfáhiger Kráfte mehrfach gehíndert sein dürfte.«De eltekintve az iparnak technikai nehézségeitől, amelyek a rokkantaknak a magániparban való nagyobb számú alkalmazása ellen szólnak, egy másik jelenséggel ís kell itt számot vetni, amely az emberi gyengeségben rejlik, amelynek jelei Németországban már mutatkoznak is, t. i. abban az eshetőségben, hogy a rokkantak alkalmaztatása bérleszorításra használható fel, ami természetszerűleg az ipari munkásság nagy társadalmi osztályának ellenszenvét keltené fel, amely pedig éppen úgy Németországban, mint nálunk is a legnagyobb elismerést érdemlő módon áll a rokkant-ügy szolgálatába, természetszerűleg oly feltétel alatt, hogy a vállalkozásnak nagylelkűsége, amely rokkantakat jpari üzemekben alkalmaz, ne nyerhessen ellenértéket munkabérleszállításban. A német hadi-rokkantak körül eddig szerzett tapasztalatok szerint a külső sérüléseknek 45"/°-a kéz- és karsérülésekből áll, aminek következménye, hogy az illetők könnyebb munkafelügyelői és irodai munkára tódulnak. Ez a körülmény már is ellenmozgalmat váltott ki a német magántisztviselők körében, akik féltik a szegény rokkantaktól a maguk megélhetését. Ilyen jelenségeknek elejét kell venni és azért feltétlenül szükséges, hogy a rokkantak ipari alkalmazásával kapcsolatban a munkaadók és a szervezett munkásság együttes közreműködésével gondoskodás történjék arról, hogy káros visszahatások ezirányban lehetőleg megakadályoztassanak. Ha már most nem táplálhatunk a viszonyok természetes alakulata következtében vérmes reményeket az ipari rokkantaknak a magánipar köré-