Munkásügyi szemle, 1916 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1916 / 5. szám - Az állam és a társadalom szerepe a rokkantügy terén. II. [r.]

Munkásügyi Szemle 125 ben való elhelyezése tekintetében, — ne feledjük, hogy néhány ezer munkás elhelyezése a várható óriási rokkant-létszám mellett elenyésző' csekély jelentőséggel bír, — természetszerűleg felelnem kell arra a kérdésre, mit kellene tehát mégis tenni a nagyszámú, dolgozni képes ipari rokkantaknak megfelelő elhelyezésére és annak megakadályozására, hogy a hazafias felbuzdulás befolyása alatt kezdetben esetleg elhelyezendő nagyobbszámú rokkantak is azokban az üzemekben, ahova visszatérnek, vagy felvétetnek, aránylag elég rövid idő alatt is ne a régi, útban levő bútordarabok szerepére jussanak, amelyeknél a tulajdonos csak a kedvező alkalomra vár, hogy azt a rozoga, régi bútordarabot modern, új bútordarabbal cserélje föl. Mindenekelőtt azt az elvet vallom, hogy aki a haza védelmében rokkanttá lett, annak sorsáról, tehát munkával való ellátásáról is első sorban magának a hazának kell gondoskodnia. Talán messzemenő államszociális elv ez, de szerintem igazság. És a magyar állam a maga nagy gazdasági hálózatával, a maga széleskörű üzemeivel szerencsére abban a helyzetben is van, hogy ezt a feladatot ipari vonatkozásaiban megoldhatja. Az ipari rokkantakat, amennyire csak lehet, állami üzemekben kell tehát elhelyezni, természetesen nem külön rokkant-üzemeket értek alatta, hanem a rendes munkásság körében azokra a munkákra beosztva, amelyekre az illető rokkantak éppen alkalmasak. Sőt tovább megyek ebben és bár az állami üzemek kiterjesztésének elvi ellensége vagyok, mégis azt tartom, hogy az államnak, ha szükséges, a maga üzemi berendezéseit még ki is kell terjesztenie, ha az ipari rokkantak elhelyezhetése kívánja. Ott van továbbá a nagymérvű, állandóan sok ezer és ezernyi munkást foglalkoztató hadseregszállítások egész sorozata, amelyek rokkantak munkájára feltétlenül alkalmasak, ki kell tehát használni ezeket az üzemeket és ha máskép nem lehetne, állami kezelésre kell azokat is berendezni a rokkantak alkalmazhatására. Ott vannak a közhatósági üzemek, elég nagy terjedelemben már, azokban is elsőséget kell adni a rokkant katonáknak és bármennyire ellenezzük is a rokkantaknak közös műhelyekben való elhelyezését elvileg, lesznek esetek — csak a teljesen világtalanokra és a tüdővészesekre utalok — midőn ez sem lesz elkerülhető, ezzel is tehát a rokkantak érdekében számolnunk kell. És ha az állam folytatni fogja, mint remélhető, sőt a szükség kényszere alatt nagyobb arányban fogja folytatni iparfejlesztési tevékenységét, módjában lesz a nyújtandó támogatás ellenében, tehát egyik ellenszolgáltatás gyanánt kikötni, a magániparban is, rokkantaknak megfelelő számban való alkalmazását, amikor a technikai nehézségek ellenértékét az állami támogatás fogja nyújtani, tehát a magániparnál ezirányban fenforgó akadály kevésbbé fog érvényesülhetni. De van az ipari termelésnek még egy ága, amelynél a rokkantak alkalmazhatása nagy terjedelemben lehetséges, ahol a rokkantak kitelepíthetők falura és ott megfelelő szervezet és berendezés mellett az ipari termelés fontos tényezőivé válhatnak. Ismét nem külön rokkant-telepekre gondolok, mint amelyeket az e kérdéssel foglalkozó összes tényezők Németországban, Ausztriában és itthon egyaránt elleneznek, hanem rendes községi vegyes letelepedésre a községek egyéb lakosai közé, de mindenesetre nagyobb számban, egy-egy községbe több családdal, akik ott a háziipari termelésre berendezkedhetnek, miképen Németország, Svájc, Franciaország és Ausztria egyes vidékein ezt már találjuk, ahol a villamos energia segítségével tömegtermelő iparcikkekre rendezkedtek be, amely berendezést követve, például igen nagy eredmények volnának a szövőipar terén elérhetők, a géphimzőipar terén és az ipari élet más ágaiban is, természetesen megfelelő üzleti szervezettel. Igen nagy előnye ennek a telepítési rendszernek, hogy a család tagjai, a nő és felnőtt gyermekek is igénybevehetők ennél a munkánál és így nemcsak a családi életet tartjuk fenn vele, hanem tetemesen megkönnyítjük