Munkásügyi szemle, 1915 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1915 / 3-4. szám - A háború rokkantjai

Munkásügyi Szemle ben a rokkantakról való gondoskodást az ő hatáskörébe kívánja utaltatni az állam megfelelő ellenszolgáltatása fejében. Az Országos Pénztár azonban e memorandumában nem terjeszkedett ki arra a körülményre, hogy nemcsak azok a háború rokkantjai, akik testi épségüket vesztették el, hanem azok is, akik a harctéren, a lövészárkokban s a csaták izzó tüzében különböző krónikus betegségeket szereztek. Ilyenek a rheuma, köszvény, szívbaj, az idegbetegségek különböző nemei, a gvomor- és bélbántalmak, stb. E betegeket kigyógyítani szintén az állam feladata, mert sem a család, sem a munkásbiztosítás e gyógyítással járó terheket elviselni nem képes. A német hadvezetőség képviselője egy értekezleten kijelentette, hogy egy sebesült, egy beteg sem fog a hadsereg kötelékéből gyógyulás nélkül elbocsáttatni és egynek sem szabad keresetnélkül maradnia. Ugyanez a felfogás érvényesült az osztrák kormány és a hadvezetőség közti megállapodásnál, bizonyára így gondolkodik a magyar kormány is és rendszabályait ehhez képest fogja meghozni. A krónikus betegségeket teljesen kigyógyítani lehetetlen. A harctéri fáradalmakban és nélkülözésekben a legerősebb és edzettebb szervezetek is meggyöngülnek és elveszítik ellenállóképességüket. A háború után ezek foglalkozásuk körébe visszatérve, amúgyis túlságos mértékben fogják megterhelni a munkásbiztosítást, amelynek e terhekkel már most kell számolnia és a megfelelő intézkedéseket megtennie. E bajokon nagy mértékben segítene a rokkantbiztositás. Az Országos Pénztár memorandumában rámutatott a rokkant és aggkori biztosítás hiányára. A háború rokkantjairól való gondoskodással egyidejűleg ennek megalkotását sürgette. Kétségtelen, hogy ha nálunk is már évek óta meg lenne a különböző kormányok által több ízben megígért rokkantbiztosítás, ez sok terhet és sok gondot átvállalna az államtól. De miként a rokkanbiztosítás, a háború rokkantjairól való gondoskodás is szociálpolitikai kötelesség. Ennél tehát a jótékonyság és az alamizsnaosztás minden látszatát mellőzni kell és azokat a szerencsétleneket, akik a haza védelmében nyomorékokká váltak, nem szabad jótékony adományokkal még megszégyeníteni és ezzel szenvedéseiket fokozni. A jótékony adományok gyűljenek egybe az állami szervezet pénztárába, ahonnan a rokkantak segélyüket, mint törvényes járandóságot kapják, amelyért köszönettel vagy hálával nem tartoznak senkinek. A rokkantsegélynek nem szabad szegényügyi ellátás jellegével bírnia s természetesen a segély élvezete nem járhat azzal a következménynyel, hogy az illető polgári- és politikai jogait elveszítse. A segély legyen annyi, hogy az illető megélhetését biztosítsa s ne fokozza testi épségének elvesztéséért való fájdalmát még az is, hogy családja nélkülözésnek van kitéve. Még arra hívjuk fel a figyelmet, hogy abban a szervezetben, amelyet az állam a háború rokkantjairól való gondoskodás céljaira létesít, legyen képviselve minden érdekeltség, tehát elsősorban a munkaadók és munkások szervezetei, a munkásbiztosítási intézmények. Tudjuk ugyan, hogy az ily vegyes bizottságok működése rendszerint meddő szokott lenni, hisszük azonban, hogy e nagy társadalmi kérdés megoldásánál mindenki buzgón és szeretettel fogja megtenni a kötelességét. Néhány év előtt az egyik elterjedt élclapban láttunk egy képet, amely féllábú katonát ábrázol, akinek a mellét minden fajtájú és osztályú vitézségi érem díszítette. A rokkant harcos kintornát forgatott, amelyre rá volt írva az ismert verssor : »Was ich bin und was ich habe, Dank ich dir mein Vaterland.« Ez a szatíra vonatkozhatott a múltra. Azok után az áldozatok után, amelyeket a háborúban katonáink meghoztak, hősiességük és vitézségük jutalma most nem lehet a koldusbot, vagy a kintorna.