Munkásügyi szemle, 1915 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1915 / 6-8. szám - Háború és munkásbiztosítás. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének 1915. március hó 20-án tartott ülése

Munkásügyi Szemle 189 nélkül megkapta, az anyja részére 4 heti szanatóriumban tartózkodásának tartamára kívánt féltáppénz iránt támasztott keresetével elutasítani és a pénztár fölebbezésének helyt adni kellett. A biztosítási kötelezettség kérdéséhez. A m. kir. Állami Munkásbiztosítási Hivatal 1914. november hó 26-án kelt 1912. P. 318/6. számú ítélete. ítélet: A m. kir. Állami Munkásbiztosítási Hivatal igénylő felebbezését elutasítja. Megokolás: Nem volt elfogadható az az elsőfokú ítéletben érvényre jutott felfogás, amely szerint Gy. G. alapszabályszerű betegségi segélyezésre jogosulttá vált, annak következtében, hogy a m.-i kerületi munkásbiztosító pénztár néhai Gy. G.-nak és pedig a K. gőzmalom r.-t. nevében saját maga által történt tagsági bejelentését vissza nem utasította és a nevezett alkalmazott után a járulékokat beszedte, s hogy a bejelentés jogszerűsége és ehhez képest a tagsági jogosultság a jelzett előzmény után most már nem volna vizsgálható. A munkásbiztosító pénztáraknak törvény és alapszabályszerű szervezete és ügyrendje, de az alkalmazási jogviszony természete is teljesen kizárja annak lehetőségét, hogy a pénztár minden egyes tagsági bejelentést nem pusztán az adatok teljessége, összhangzása s alaki szabályszerűsége szempontjából megvizsgálhassa s jelesül kutatás tárgyává tegye a bejelentésnek ténybeli és jogügyleti egész hátterét. Az 1907. évi XIX. t.-c. 23. §-a kötelességévé teszi a kerületi munkásbiztosító pénztáraknak, hogy a hozzájuk beérkezett jelentéseket a biztosítási kötelezettség és a biztosítás keresztülvitele szempontjából megvizsgálják, de ez a megvizsgálás a dolog természete szerint nem terjedhet egyébre, mint magából a bejelentésből kitűnő hiányoknak pótlására avagy a pénztár által egyébként észlelt hibáknak helyesbítésére, amiknek foganatosítására a megjelölt §. második bekezdésének első tétele reá is utal. Ellenben már a bejelentés beérkezésekor minden egyes esetben kutatni és kideríteni, vájjon mindenben híven tünteti-e fel a bejelentés a tényállást, nincs-e a biztosítási kötelezettségnek valamely olyan akadálya, amely a bejelentőlapból ki nem tűnik : oly idő- és munkamennyiséget igénylő feladat volna, amelyet a munkásbiztosítás szervezete el nem birna. De ugyancsak ennek a jogi állásfoglalásnak elfogadására kényszerítenek a törvénynek azok a rendelkezései, amelyek a tagsági jogosultságot szabályozzák. Az 1907. évi XIX. t.-c. egyetlen rendelkezése sem alapithatja a betegségi biztosítási tagsági jogosultságot pusztán a bejelentés fényére és annak vissza nem utasítására. Ellenben szervez a törvény kétféle tagsági jogosultságot: 1. a biztosítási kötelezettség alá eső üzemben, foglalkozásban, illetőleg munkában való alkalmaztatás tényén alapulót (T. 1. §.) és pedig a törvényszabta fizetési maximum határáig (1. §. utolsóelőtti bekezdése); 2. az önkéntes biztosítás alapján létrejöttét. Hogy Gy. G. nem vétetett föl a pénztár önkéntes tagjának s jelesül, hogy nem létesültek ezen fölvételnek a T. 7. §-ában meghatározott föltételei, az kételyen felül áll. Ekként vizsgálni kell azt, vájjon fenforognak-e a biztosítási kötelezettség alkatelemei. Ezen legutóbbi kérdést a fölebbviteli bíróság nemlegesen találta megoldandónak s jelesül az a meggyőződés érlelődött meg benne, hogy a Gy. G. által kiállított belépést jelentő lap, amelyben fizetése havi 166 K 66 f-ben tüntettetett fel, téves, s a bejelentés olyan tényalapon történt, amely tényalapon a betegség esetére való biztosítás körében pénztári taggá való fölvétel meg nem történhetik s amelynek ismerte esetében a pénztár a bejelentést kétségtelenül vissza is utasította volna. Néhai Gy. G. ugyanis az őt alkalmazó K. gőzmalom r.-t.-nál a pöriratokból kitűnőleg 3.200 K-nyi, vagyis oly javadalmazással volt alkalmazásban, amely javadalmazással alkalmazottak az 1907. évi XIX. t.-c. 16. §-ának utolsóelőtti tételéből kitűnőleg már nem esnek betegség esetére való biztosítási kötelezettség alá. A szóbanlévő törvény ugyanis az alkalmazottaknak csak a gazdaságilag gyöngébb rétegeit kívánta a szóbanlévő biztosítási kötelezettség körébe vonni s ilyen gazdaságilag gyöngébbeknek csak a 2.400 koronát meg nem haladó évi fizetésű alkalmazottakat tekintette. Mikor néhai Gy. G. 1910. évi február hó 1-től kezdve abból az okból, mert betegségének kifejlődése következtében már alkalmaztatásával járó teendőit ellátni képes nem volt, havi fizetésének 100 K-nyi részét kisegítő munkaerőnek juttatta, nem vált biztosításra kötelezetté, mert a jelzett körülmény alkalmaztatásának jellegét meg nem változtatta. A törvényho-