Munkásügyi szemle, 1915 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1915 / 6-8. szám - Háború és munkásbiztosítás. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének 1915. március hó 20-án tartott ülése

Munkásügyi Szemle Ezen momentumok figyelembevételével megmagyarázhatóvá válik a német gyakorlat állásfoglalása. Ugyancsak e momentumok magyarázzák azonban egyszersmind azt is, hogy nálunk és Ausztriában — ebben látom az osztrák felfogásnak az említett irányban való kialakulásának okát is — ahol a törvényhozás részéről a munkásbiztosítás tekintetében nem történt intézkedés a háborús állapot beállása óta, a pénztárak nem kockáztathatják meg a pénzügyi egyensúlynak megbolygatását, mert hiszen az állami támogatás lehetó'ségével szemben szkepszist mutatni ma már talán nem túlzott. Ausztriában miniszteri intézkedés van, azonban ez is tulajdonképen csak jóindulattal, de nem intézkedésekkel teli rendelet. Figyelmet érdemel — mint előbb említettem — még az, hogy a német kivételes törvény intézkedéseinél felvétetett a törvénybe, hogy a községek az esetben, ha a pénztárak minimális szolgáltatásait nem fedezi a felemelt járulékszázalék, a pénztárak terheihez hozzájárulni kötelesek és így legalább bizonyos mérvben a köz terheivé válnak külön állami támogatás nélkül is a pénztár terhei. Arra nézve, hogy a német hatóságok mennyire feltétlen kötelezettségnek tekintik a községek hozzájárulási kötelességét, jellemző az egyik biztosítási hivatal döntése, amely szerint a község nincs jogosítva a pénztár háborút megelőző mérlegét követelni, mert azelőtti deficittől a községek hozzájárulási kötelezettsége teljesen független. Természetesen kérdés, meddig lesz hatályban a kivételes törvény és így mennyi anyagit jelent a községek hozzájárulásaNálunk és Ausztriában kivételes törvény nincs és így ez a momentum az, hogy a pénztárak terhei részben egyetemes terhek, amely esetleg a pénztárakat más állásfoglalásra bírhatná, nem érvényesül. A pénztárak különben a háború után amúgy is hosszú ideig érezni fogják a háborúból eredő terheket, az utólag felmerülő betegségekből folyólag, úgy hogy a pénztárak a hadbavonultak segélyezési igényeinek kielégítése nélkül is súlyosan meg fognak terheltetni. A részletekre áttérve, megemlítem, hogy nagyobb ellentmondást váltott ki a passzív tagság alapján való segélyezés kérdése, mint az önkéntes továbbfizetés alapján való segélyezés, azzal az indokolással, hogy a passzív tagság esetén való segélyezésnél a pénztár a fokozott háborús veszélylyel szemben semmiféle ellenértéket nem kap, míg az önként továbbfizetésnél a járulékok a pénztárnak a háborúban megsebesültek vagy megbetegedettek segélyezésének terhei megkönnyíttetnek. Az uralkodó gyakorlat a Reichsversicherungsordnung 214. §-a alapján azzal indokolja meg a kilépéstől számítandó 3 héten belüli megbetegedések vagy sérülések esetén a szolgáltatások nyújtását, hogy a munkás hadbavonulása esetén keresethiány miatt lépett ki a pénztárból és így a passzív tagságnak a törvényben előírt előfeltételei fenforognak. Keresetnélküliségnek ellenértékkel való foglalkoztatás hiánya tekintetik. A német katona nem ellenértékért foglalkoztattatik, nem zsoldos hadsereg van, hanem állampolgári kötelezettség teljesítése, így tehát a katona zsoldja nem tekinthető munkaellenértéknek, a katona tehát keresetképtelen. Ez a felfogás önmagában véve helyes is, mert tényleg a katonaságnál élvezett zsoldot keresetnek tekinteni nem lehet. A Reichsversicherungsordnung azonban a passzív tagság előfeltételéül azt írja elő, hogy a kilépés keresethiány miatt történjék. Ámde a hadbavonult nem keresethiány miatt lép ki, hanem azért, mert állampolgári kötelességét teljesíti. Az, hogy e mellett, mint mellékes körülmény, keresethiány is forog fenn, a kérdés eldöntésére nem lényeges. A Reichsversicherungsordnung 314. §-a — ugyanaz az intenciója, az osztrák és magyar törvény vonatkozó rendelkezéseinek is — azt célozta, hogy azok a munkások, akik betegség esetére biztosítva vannak és munkahelyük változtatásánál gyakran időlegesen munkát nem kapnak, rövid időre még a biz178