Munkásügyi szemle, 1915 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1915 / 6-8. szám - A negyvenévesek

130 Munkásügyi Szemle gyakorlati tapasztalatait és tudását jobban megbecsülnék, háttérbe helyezik mindenütt. Ez a felfogás annyira általánossá vált, hogy ettől még a szociálpolitikai törvényhozás sem tudott szabadulni. A munkásbiztosítási törvény 7. §-a kimondja, hogy a betegség esetére való önkéntes biztosítás függővé tehető az orvosi vizsgálat kedvező eredményétől, ezenfelül az alapszabályok kor tekintetében is állapíthatnak meg korlátokat. Az Országos Pénztár alapszabályainak 11. §-a ennek alapján úgy rendelkezik, hogy betegség esetére önként biztosítottakként csak azok vehetők fel, akik életkoruk 40-ik évét túl nem haladták. S íme most kitűnik, hogy a 40 éves korhatár felállításának sem az ipari termelésben, sem a szociálpolitikában semmi jogosultsága nincs, mert az 50 éves kort elérő egyének legtöbbje még a hadképességhez szükséges testi erő birtokában van, tehát szervezetük annyira edzett, hogy a hadviselés minden viszontagságát elbírják, a harctéren szükséges erőkifejtést teljesíteni tudják; hideget, meleget, esőt, vihart s a lövészárok minden idegölő borzalmait tűrik. A háború már eddig is sok tanulsággal szolgált, sok elméletet döntött meg, politikai és gazdasági világnézeteket változtatott meg s tisztító viharként bizonyára a közéletben meghonosodott sok avult felfogást oszlat el. Követelnünk kell, hogy a háború tanulságai alapján szűnjék meg az ipari és szociális életben a 40 éves korhatár. Az a munkás, aki a haza védelmében a harctéren szolgálatot tud teljesíteni, kell, hogy megélhetésre könnyű alkalmat találjon az ipari életben is. A háború tapasztalatai indították a német Hirsch-Duncker-féle szervezetet arra, hogy a hadügyminisztériumnál közbelépjen, mert az egyik, a hadügyminiszter fenhatósága alatti gyárban munkásokat csak azért mellőznek, mert a 40 éves kort elérték. A hadügyminiszter azonnal intézkedett is, s ennek az embertelen rendszernek egyszer s mindenkorra véget vetett. Várjuk, hogy akkor, amidőn a képviselőház bizonyára egyhangúlag elfogadja a kormány előterjesztését s törvényes felhatalmazást ad arra, hogy a 40 éves korhatáron túl, egész 50 évig a haderő szolgálatába állítsák az ország lakosságát, egyidejűleg intézkedni fog, hogy már a háború alatt s a háború után egyszersmindenkorra nálunk is megszűnjék az az elavult felfogás, amely a 40 éven felüli munkásokat jobb munkaalkalmakból kizárja. Elől kell járni e tekintetben a magyar állam üzemeinek, mert legkirivóbban itt van életben az a gyakorlat, hogy 40 éven túl a gyárak kötelékébe senki felvételhez nem juthat. Az ország közvéleménye, amely oly lelkes áldozatkészséggel csatlakozik a kormány minden háborús intézkedéséhez, irányítsa figyelmét erre a kérdésre s a közvélemény hatása alatt a kormány intézkedése nem maradhat el. A szociálpolitika feladata gondoskodni arról, hogy az idősebb munkások alkotó ereje kellő felhasználásban részesüljön, de feladata egyúttal, hogy az idősebb korra megfelelő tekintettel legyenek. A 40 éves korhatár elérése nem lehet a munkás életében végzetes hatással, legyen az inkább alkalom, különösebb megbecsülésre. Lehetetlen, hogy a kormány és a közvélemény tovább tűrje azt az állapotot, hogy azok, akik a haza szolgálatában családi tűzhelyüket elhagyják, a háborúban vitézül küzdenek, vérüket ontják, életüket kockáztatják, visszaérkezésükkor a gyárak kapuja elől elűzessenek, csak azért, mert már elmultak negyven évesek.