Munkásügyi szemle, 1914 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1914 / 9. szám - Munkásbiztosítás a képviselőházban

331 SZEMLE. MUNKÁSBIZTOSÍTÁS. Munkásbiztosítás a képviselőházban. A kereskedelemügyi költségvetés tárgyalása alkalmával a képviselőházban a munkásbiztosítással is foglalkoztak, így báró Papp Géza előadó szerint kívánatos, hogy »ennek okos és megfelelő átalakítása és berendezése keresztülvitessék úgy a munkaadók, mint a munkások érdekeinek figyelembevételével*. Nem akarja mereven elítélni a munkásbetegsegélyző és balesetbiztosító pénztár ténykedését, mert »vannak ott tapasztalt férfiak, akik tudásuk legjavát vitték és viszik bele ebbe az intézetbe«. Ha ezeknek a lelkes férfiaknak gyakorlati tapasztalatát és tanácsadását igénybe veszi a kereskedelmi kormány ezen intézmény átszervezésénél, tőlük gazdag, a gyakorlati élettel harmóniában álló útbaigazításokat nyerhet és lehetséges lesz ezen nagy és nehéz kérdést úgy a munkaadóknak, mint a munkásoknak megelégedésére és közmegnyugvására megoldani.« Kálmán Gusztáv a munkásbiztosításról megemlékezvén, addig is, amíg az 1907: XIX. törvénycikk módosíttalik, a járulékhátralékok további szaporodásának megakadályozására hivja fel a miniszter figyelmét. Gratz Gusztáv az intézménynél talált hibákat két részre osztja. A bajok egyrészt pénzügyi téren mutatkoznak abban, hogy az intézmény állandóan nagy deficittel küzd. Adminisztratív téren pedig a bajok abban a szertelen bürokratizmusban rejlenek, amely lehetetlenné teszi a kereskedelmi szellemű vezetést. A pénzügyi bajokról előadja, hogy az Országos Pénztár legutolsó évi jelentése körülbelül 800.000 K.deficitet mutat ki,de ajelentésbena járulékhátralékok isaktiváknak vannak felvéve. 1912. végén tiz millióra rúgtak ezek az aktívákként elkönyvelt hátralékok, amelyeknek körülbelül a fele sohasem lesz behajtható, úgy, hogy a deficit nem 800.000, hanem legalább 5'/2 millió, sőt talán 6 millió korona is. A harmadik baj, amely súlyos következményekre vezethet, a tartalékképzésnek teljes lehetetlensége. Egyedül a betegsegélyezési ágban a pénztár 1,240.000 K. tartalékot mutat ki, de ebből csak 30.000 K. van biztosan elhelyezve. A balesetbiztosítás felosztó és kirovó ágában 6"8 millió korona tartaléknak kellene lenni, de ebből semmi sincs elhelyezve és nem állapítható meg egészen pontosan, hogy ezzel az összeggel tulajdonképen mi lett. Állítólag betegsegélyezési célokra költötték el, de csak akkor lesz lehetséges ennek a megállapítása, ha az Országos Pénztár könyvelését balesetbiztosítás és betegsegélyezés szerint el fogják választani. A felosztó-kirovó ágban további baj azután az, hogy a tartalék jelenleg egyáltalán nem is dotálható. Táppénzre és gyógyellátásra az intézmény összes kiadásaiból egyre kevesebb jut, ellenben folyton nő az adminisztratív költség, az orvosok és tisztviselők fizetése. Az összes szoros értelemben vett segélyek és kiadások 1908. évben az intézmény kiadásainak 68°/o-ára, 1912-ben már csak 59'6°/o-ára rúgtak. Csak táppénzre és gyógyellátásra 1908-ban az összes kiadásoknak 55°/o-a, 1912. évben 46'4°/o-a jutott, ellenben az orvosok és tisztviselők fizetésére és kezelési költségekre 1908-ban az összes kiadásoknak 22"10 °/o-a, 1912-ben már 38°/o-a esett. A bajoknak további szimptomája a balesetbiztosítási köllségeknek abnormis és aránytalan emelkedése. A német balesetbiztosítás mutálja, hogy a balesetbiztosítási költségek normális viszonyok között évről-évre állandóan emelkednek ugyan, de az emelkedés évről-évre csökkenő tendenciát mutat. A pénzügyi bajok forrását kutatva, a felszólaló a főbajt abban a pénzügyi centralizációban, helyesebben a rizikóviselés centralizációjában látja, amelyet a törvény megállapít. Szerinte az egyes kerületi pénztárak állapítják meg a járulékokat és a kiadásokat, de semmi rizikót nem viselnek. A rizikót az Országos Pénztár viseli. A járulékmegállapításnak és a rizikóviselésnek ez az egymástól való teljes elválasztása okozza, hogy a takarékosságból tulajdonképen egyik pénztárnak sincs semmi haszna, a költekezésből pedig nincs kára és, hogy, mig a törvény konstrukciója szerint az Országos Pénztárnak egy nagy, hatalmas központi intézménynyé kellett volna válnia, amely magába gyűjti és azután nagy, szociális alkotások létrehozására fordítja az egyes kerületi pénztárak által megtakarított jövedelemfölöslegeket, ahelyett az Országos Pénztár egy nagy deficitgyüjtő teleppé vált. Az adminisztratív bajok főleg a bürokratizmus túltengésében rejlenek. Ennek