Munkásügyi szemle, 1914 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1914 / 9. szám - Munkásbiztosítás a képviselőházban

332 Munkásügyi Szemle egyik nagy oka nem annyira maga az autonómia, mint inkább az autonómiának hibás konstrukciója. Ezek a túlnagy testületek nemcsak ellenőrző hivatást gyakorolnak, hanem adminisztrálnak is. Azonkívül beleszólnak oly kérdésekbe is, amelyek a törvény értelmében sem tartoznak hozzájuk, például beleszólnak abba, hogy az Országos Pénztár hivatalnoki beosztása ilyen, vagy olyan legyen-e. Az intézmény adminisztratív bajaihoz hozzájárul, hogy a betegsegélyezést és a balesetbiztosítást egy egységes intézmény keretébe vonták össze. Az adminisztratív bajok azután fokozzák a pénzügyi bajokat is, mert költségessé teszik az adminisztrációt, viszont a pénzügyi bajok fokozzák az adminisztratív bajokat. Mindezen bajokon csak megfelelő reformmal lehet segíteni. A reformok tekintetében a legelső követelmény volna a betegsegélyezésnek és a baleseteknek egymástól való teljes elválasztása. Az egyik humánus kiadás, míg a másik tulajdonképen üzemi terhet képez. A betegsegélyezési intézménynél a kerületi pénztárak régebben is fennállott pénzügyi autonómiája feltétlenül ismét helyreállítandó és ez esetben a pénzügyi bajoknak legnagyobb része önként el fog esni és nem lesz szükség külön intézkedésekre a behajtás elősegítésében. A munkásbiztosítási terheket csökkenteni, illetve az egyes pénztárak teljesítőképességével összhangba kell hozni. A mi törvényünk szerint, az összes európai államokban létező munkásbiztosítási törvényekkel szemben, ha valamely betegség három napnál tovább tart, már a betegség első három napjára is bizonyos ellátási összeg utalandó ki, ami oda vezet, hogy minden megbetegedett munkás igyekszik a negyedik napra is kitolni a betegségét. Észszerűtlen költekezés a mi pénztárainknál a fürdőreküldés. A fürdőreküldés a törvénynek téves magyarázatán alapul. A törvény, ahol felsorolja a gyógyeszközöket, amelyeket a biztosítottak igénybe vehetnek, felsorolja a fürdőt is, de a felszólaló azt hiszi, hogy ezalatt nem Abbáziát, vagy Karlsbadot kell érteni. A segélyezésnek ezt a módját talán lehetne bizonyos tagsági időtartamhoz kötni, vagy pedig bizonyos központi fórumra bizni. A mi törvényeink a külföldi munkásbiztosító intézmények segélyezésének mértékén túlmegy abban a tekintetben is, hogy a gyógyászati segédeszközök értékhatára nincs megállapítva. A törvény szerint husz hétig kell a biztosítottakat gyógyászati segédeszközökkel ellátni. Természetes, hogy a tagok azokat esetleg állandóan is megtartják. Utal a lipcsei Ortskrankenkassera, amely 20 márka értékhatárhoz köti a gyógyászati segédeszközök megadhatását. További eltérés a mi törvényünk és a külföldi törvények intézkedései közt a családtagok ellátásában való bőkezűség. Végül pedig baj a munkásbíztosító intézményünknek a törvény kereteit folyton tágító judikatura, úgy, hogy a törvény kiterjesztő magyarázata oda vezetett, hogy a betegsegélyezési intézmény ma már részben a munkanélküliség elleni biztosítás feladatait is felöleli. Ennek oka az, hogy a mi munkásbiztosító intézményünknél a bíráskodást felső fokban is laikus többség gyakorolja. Az észszerűtlen terhek csökkenésén kívül, a felszólaló szerint, szükséges lesz bizonyos kisebb pénztáraknak, melyek önmagukban nem képesek megállani, összeolvasztása más szomszédos pénztárakkal. Azonkívül fontosnak tartja, hogy vállalati pénztárak megalkotása lehetőleg megkönnyítessék. A tapasztalatok mutatják, hogy a vállalati pénztárak, amelyek maguk viselik az adminisztratív költségeket, tehát ezzel nem terhelik meg az egész intézményt, igen jól tudnak működni, bővebb ellátást tudnak adni munkásaiknak, amihez még az a szociálpolitikai szempontból sem megvetendő előny járul, hogy ez esetben a munkaadó a saját munkásaival dolgozik, együtt igyekszik ezt a kérdést megoldani, anélkül, hogy itt valami kívül álló faktor közbevetné magát. Jelenleg 300 munkás foglalkoztatásához van kötve a vállalati pénztárak felállításának lehetősége. Ily pénztárak létesítését azzal is meg kellene könnyíteni, hogy e célra több, egymáshoz közel fekvő, vagy egymással rokon vállalat szövetkeznék. Ha a kerületi pénztárak visszakapják pénzügyi autonómiájukat, akkor is szükség lenne oly szervezetre, amely a különböző pénztárakat összefoglalja, vagy a kerületi pénztáraknak egymással szövetségbe kellene lépniök és ez a szövetség viselhetné az Országos Pénztár elnevezést is. A fontos csak az, hogy ez a központi intézmény tisztán csak bizonyos, az összes pénztárakkal közös feladatoknak kezelésére gyakoroljon befolyást. Az önállóan szervezendő balesetbiztosítás terén szintén mélyreható reformok szükségesek. Nem gondol arra, hogy a balesetbiztosítás magánbiztosító intézetekre bizassék, hanem az érdekeltek autonómiájával kell igyekezni a balesetbiztosítási kérdés megoldására. Lényegében azt a rendszert