Munkásügyi szemle, 1914 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1914 / 8. szám - Az ipari bíróságokról szóló törvényjavaslat

Munkásügyi Szemle 299 bevárná a sztrájk, vagy kizárás bekövetkezését. Gyakran csak egy lökés szükséges arra, hogy újból meginduljanak a holt pontra jutott egyezkedési tárgyalások. Ott tehát, ahol a társadalom szabad erői felmondták, vagy felmondhatják a szolgálatot, nemcsak a harc megszüntetése, de főkép annak megelőzése végett van szükség oly állami intézményre, amely kellő pártatlansággal és szakértelemmel rendelkezik és a feleknél annyi bizalomnak örvend, hogy a békéltetést siker kilátásával megkezdhesse, a békéltetés sikertelensége esetén pedig bölcsen megokolt véleményével véget vethessen a vitának.« A törvénytervezet tehát ezektől a kényszerszervezetként működő ipari bíróságoktól annyi bölcseséget, az érdekeltség részéről irántuk annyi bizalmat remél, amely által a sztrájkok és kizárások bekövetkezése elhárítható. Amikor jól tudjuk, hogy a sztrájkok mily hirtelen okokból keletkeznek, micsoda naiv felfogás az amely ily preventív intézkedéseket több tagú nehézkes hatóságoktól remél! Még a Lloyd George-íé\e kormánynak is az a meggyőződése, hogy bizony csak a tapasztalatok és a tudás fejlődéséből várható kölcsönös méltányosság és belátás tudja munkaadóban és munkásban, munkaadó- és munkásszervezetek vezetőiben azt a felelősségérzetet és szakértelmet kifejleszteni, amely a munkásmozgalmaknak békésebb lebonyolítását tenné lehetővé. A felek mindig közvetlenül tárgyaljanak, egyezkedjenek, keressék a békés megoldásnak eszközeit, amelyeket mindig meg is találják akkor, ha a munkaadó és munkás közötti feszültség már annyira lecsillapodott, hogy a béke megköthető. Hiába akarná ezt a feszültséget bármiféle kötelező bíráskodási ítélet elfojtani, még inkább hiábavaló ennek a nem kötelező bíráskodásnak bármilyen jóindulatú bölcselkedése, amíg az illető differencia a reális gazdasági élet megkívánta tényleges egyensúlyi helyzetbe vissza nem kerül, addig hiába minden okoskodás. Külső ember itt csak az esetben működhetik hasznosan, ha egyénileg mindkét fél részéről oly megbízhatóságnak és bizalomnak örvend s ha úgy a munkások mint a munkaadók viszonyait annyira ismeri, hogy speciális szaktudása és gondolkozásmódjuknak ismerete azok előtt tekintélylyé emeli. így több városban ismerünk rendőrkapitányt, polgármestert, elöljárót, vagy iparfelügyelőt, akinek bíráskodását mindkét fél elfogadja. Ahol a viszony ily természetes módon kialakul, ott csak maradjon ez így. Egészen mindegy, hogy a felek döntő bíróul valamely állami, vagy községi tisztviselőt, egyetemi tanárt, ügyvédet, vagy szakírót kérnek-e fel, tehát hogy ezt a funkciót miféle foglalkozású ember látja el. Nem a hivatalos titulus a döntő ebben, hanem az egyéni képesség. Arra való emberek nélkül a legkitűnőbb törvény is eredménytelen, sőt káros; viszont arra való emberrel a legrosszabb törvény is olykép hajtható végre, hogy jó hatásúvá válik. Tehát mindig az emberen múlik, ami pedig semmiféle paragrafusokkal sem pótolható. Azt, amit a törvénytervező az indokolásban kifejezésre juttat és a békéltetésről szóló paragrafusok által kíván megteremteni, majd csak az élet fejlődése fogja a társadalom psychéjéből természetes fejlődés folyamán kialakítani. Hogy e tekintetben mily tévesen ítéli meg az életet, azt az indokolás 20. oldalának közepén található sor is bizonyítja. Szerinte »minél lazább, minél kevésbbé megszilárdult az ipari szolgálati munkaviszony anyagi joga, annál érzékenyebb, finomabb szervezettel kell bírnia annak a bíróságnak, amely ezt a jogot szolgáltatja«. Laikusan kifejezve, ez annyit jelent, hogy minél primitívebbek valamely ország általános gazdasági- és társadalmi viszonyai, annál komplikáltabb hivatalos apparátust igényel. Mintha a pásztorembernek, akinek az időmérés szempontjából tökéletesen elegendő, ha a napjárásból, legfeljebb a távoli harangszóból tájékozódik, valami nagy haszna