Munkásügyi szemle, 1914 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1914 / 1. szám - Szolgálati szerződés. Észrevételek a Magyar Polgári Törvénykönyv Tervezetének III Rész. 11. Cím 1. Fejezetéről

Munkásügyi Szemle 9 ellátásnak ismérvei is fenforognak, alkalmazni kell arra, a szolgálati szerződés egyéb jogkövetkezményeinek érintetlenül hagyása mellett, a megbízásnak taxatíve megjelölendő jogkövetkezményeit is. Mindenesetre kevésbé veszélyes, ha, mint az itt javasolt megoldási módozat mellett, csupán egyes jogkövetkezmények alkalmazhatósága iránt támadhat kétség, mintha a kétség az egész szerződést támadja meg és helyettesít egymással lényegüket és következményeik összességét tekintve egymástól annyira eltérő szerződéseket, minők egyfelől a szolgálati szerződés, másfelől a megbízás. II. A szolgálati és vállalkozási szerződés határvonalát a tervezet, megokolása szerint, abban az elméleti megállapításban keresi, hogy a vállalkozási szerződésnél az ellenérték a munka eredményéért, a szolgálati szerződésnél magáért az emberi munkáért igértetik. Ez az elméleti megállapítás azonban korunk gazdasági visszonyai közt minden irányban felmondja a szolgálatot. Az a kérdés ugyanis, hogy a szerződés a munka eredményére vagy csak az eredménytől elvonatkoztatott munkára irányul-e, a gyakorlati élet számtalan esetében egyáltalán el sem dönthető. Még kevesebb esetben teszik, meg azonban a szerződés megkötése alkalmával maguk a felek ennek a kérdésnek eldöntéséhez szükséges azokat a finom megkülönböztetéseket, melyektől függne az elméleti megállapítás szerint az, melyik szerződési typus tekintetében megállapított szabályok alapján ítéltessék meg az ő munkaszerződésük. Ettől függetlenül azonban ez az elméleti megállapítás már önmagában is helytelen. A természeti oksági törvénynél fogva minden munkának megvan a maga megfelelő eredménye és a munkaadó éppen erre az eredményre való tekintettel köti meg a szolgálati szerződést is. Hogy a vállalkozási szerződésnél a munkavállaló, a szolgálati szerződésnél pedig a munkaadó viseli a munka kockázatának jelentékeny részét, ez már csak a felek által tetszés szerint módosítható jogkövetkezmény, nem törvényi tényálladék, mely utóbbinak világos megállapítására éppen azért van szükség, hogy az illető szerződéshez fűződő többi törvényi jogkövetkezménynek megválaszthatására és, ha arról maga a szerződés nem beszél, a veszély viselése kérdésének eldöntésére is lehetőség nyíljék. Az említett elméleti fogalmi elhatározással szakítanak már maguk a tételes törvények is. A svájci kötelmi jog (319. §.) egyenesen megmondja, hogy a munkaszerződés szolgálati szerződés akkor is, ha a munkabér nem az idő, hanem a munka eredménye szerint állapíttatik meg, feltéve, hogy a munkavállajót határozott vagy határozatlan időre alkalmazzák vagy foglalkoztatják. És eltekintve a munkaviszonnyal foglalkozó, ugyancsak ezt a felfogást visszatükröztető speciális törvényeinktől, egyes rendelkezéseiből kivehetőleg a mi T.-ünk is elismeri, hogy a szolgálati szerződés munkavállalója is díjazható a munka eredménye szerint (szolgálati szakmány, — darabbér, — akkordszerződés). Mihelyt azonban a munkaszerződés két elemét, egyfelől a munkát, másfelől annak ellenértékét úgy a vállalkozási, mint a szolgálati szerződésnél akként hozhatjuk egymással kapcsolatba, hogy az ellenérték mind a két szerződésnél a munka eredményétől függhet, megszűnik a lehetősége annak, hogy ez alapon állapíthassuk meg azt, mikor forog fenn szolgálati akkordszerződés és mikor vállalkozási szerződés. Azt lehetne már most mondani, hogy, ha a megkülönböztetés a kétféle szerződési tényálladék közt az elmondottak szerint lehetetlen, hát felesleges is ez a megkülönböztetés és helyesebb a két szerződés jogkövetkezményeit egységesen megállapítani. Kétségtelen, hogy a mai törvényhozásnak súlyos hibája az, hogy a szolgálati akkordszerződéstől, a munkavállaló hátrányára, megtagad egynémely oly jogkövetkezményt, melyeket munkaszerződésével kapcsolatban biztosít a vállalkozó javára. Ez azonban csak a törvény ebeli hiányainak pótlása mellett szól és semmi esetre