Munkásügyi szemle, 1914 (5. évfolyam, 1-24. szám)
1914 / 1. szám - A munkaadó gyógyítási kötelessége a polgári törvénykönyv törvényjavaslatában
Munkásügyi Szemle 3 veszti el a munkabérhez való jogát azáltal, hogy saját személyében fekvő okból, de hibáján kívül, aránylag rövid időn át a szolgálattételben akadályozva van.« Ideesik mindenesetre a vétlen betegség esete is. Természetesen a munkabér a betegség ideje alatt csak addig jár, amíg a munkaviszony tart (a gyógyítási kötelesség tartama ezen az időn túl terjedhet, 1. fentebb). Ha tehát a munkaadó pl. épp a betegség miatt felmond, a munkabér csak a felmondási időre jár. Hogy mennyi lesz az az »aránylag rövid idő', amely alatt a munkabér a munkás akadályoztatása esetében is tovább jár, bírói megítélés dolga. Ez természetesen a bizonytalanság további elemét viszi be a szabályozásba, amelyet a tömegesen jelentkező munkafajok tekintetében a külön törvényeknek kell majd kiküszöbölniük, úgy, amint azt a kereskedősegédekre a keresk. törv. 56. §-a már ma is megteszi (6 hétben szabva meg az akadályoztatás esetében járó munkabér fizetésének idejét). Mindenesetre újítást jelentene a Tj. a házi cselédek jogi helyzetében, kik a mai jog szerint betegségük idejére bért csak akkor kapnak, ha a betegség a gazda hibájából állott be. Itt kapcsolódik be a kérdésbe a rögtöni hatályú felmondás jogának gyakorlása. A Tj. 1323. §-a szerint »bármelyik fél rögtöni hatállyal felmondhatja a szolgálati viszonyt, ha érdekei jelentékenyen veszélyeztetve vannak azáltal, hogy a másik fél nem tesz eleget a szerződésből folyó kötelezettségének«. E jog gyakorlása nem tételez fel vétkességet a szerződést nem teljesítő munkás részéről és így a munkás betegsége esetében is helyt foghat, ha ez a munkaadó érdekeit jelentékenyen veszélyezteti. Ilyen veszélyeztetésről különösen a házi cselédek betegsége esetében lehet szó oly kisebb háztartásban, amelyben a cseléd munkája csak helyettesítéssel pótolható, a kettős munkabér pedig a munkaadót jelentékenyen terhelné. Ámde az 1323. §-nak ilyetén alkalmazása a házi cselédeket jórészt megfosztaná az 1309. §. kedvezményétől, s azért a két összeütköző érdekek kiegyenlítése ismét a speciális szabályozás feladata marad. Én úgy képzelem a kiegyenlítést, hogy a gazda a cselédnek a felmondási időre fél munkabért tartozzék fizetni, úgy hogy a betegség okozta kár veszélye a két felet egyenlően terhelje. A munkaadó a gyógyítás költségét nem vonhatja le a munkás béréből. Ez természetes folyománya annak, hogy a Tj. a gyógyítást a munkaadó kötelességévé teszi. A háztartási alkalmazottakra vonatkoztatva a mondottakat, az alkalmazott betegsége esetében hármas teher szakad a munkaadóra: 1. a gyógyítás költsége, 2. a munkásnak (esetleg leszállított) bére, 3. a helyettes bére. Ez az eredmény szükségkép oda kényszeríti majd a munkaadókat, hogy háztartási alkalmazottaikat a szociális biztosítás keretében betegség esetére biztosítsák. Ha a gazda a házi cselédet az 1907. évi XIX. t--c. 7. §. b) pontja és 8. §-a értelmében önkéntesen biztosíttatja, vagyis a járulékokat a sajátjából fedezi: úgy a munkásbiztosító pénztártól járó táppénzt az 1309. §. 2. bekezdése értelmében egészen betudhatja a betegség idejére járó munkabérbe és így a cseléd betegsége reá nézve semminemű megterheléssel nem jár. 2. Ha a munkavállaló a szolgálat következtében betegszik meg, vagy szenved balesetet, gyógyításáról és ápolásáról három hónapig köteles a munkaadó gondoskodni és ha a munkavállaló ily betegség vagy baleset következtében meghal, temetése költségét is ő viseli (1310. §. 2. bek.). Ez a kötelesség a munkaadót minden alkalmazottjával szemben terheli, ha nincs is tartósan alkalmazva s ha nem is kap a munkaadónál ellátást. Viszont elesik ez a kötelesség, ha a betegséget vagy balesetet a munkás hibája okozta, mely esetleg könnyebb gondatlanság is lehet (míg az 1310. §. első bekezdésén alapuló gyógyítási kötelesség csak akkor esik