Munkásügyi szemle, 1914 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1914 / 1. szám - A munkaadó gyógyítási kötelessége a polgári törvénykönyv törvényjavaslatában

4 Munkásügyi Szemle el, ha a munkást szándékosság vagy súlyos gondatlanság terheli, vagy ha erkölcstelen életmód által okozta a betegséget vagy balesetet). A gyógyítási kötelesség ebben az esetben akkor is három hónapra terjed, ha a munkaviszony időközben, pl. felmondás folytán, megszűnik. A Tj.-nak ez a rendelkezése rendkívül nagyjelentőségű újítás s nagy haladás a legtöbb külföldi jogrendszerrel szemben is. Összefügg ez az újítás a Tj.-nak azzal az elvi álláspontjával, mely szerint az idegen munkaerő alkalmazásának kockázatát minden iránytan az alkalmazó viseli: nemcsak az esetben, ha az alkalmazás következtében más károsodik, (1494. §.), hanem olyankor is, ha a kár éppen magát az alkalmazottat éri (hasonlóan rendelkezik a megbízási viszonyra nézve a Tj. 1373. §-a). 3. A munkaadónak gyógyítási kötelessége mindkét fent részletezett ágában messze túlterjed azon a körön, amelyre törvényhozásunk a kényszerű szociális biztosítást kiierjesztette. Ez a körülmény szükségszerűen maga után fogja vonni a szociális biztosítás kereteinek újabb kiszélesítését. A Tj. 1311. §. első bekezdése értelmében ugyanis a munkaadó a gyógyítási kötelesség alól felszabadul, amennyiben a munkavállaló gyógyításáról, ápoláráról vagy temetéséről törvénynél fogva munkásbiztosító pénztár vagy más közintézet gondoskodik. Ez a rendelkezés önként érthetőleg ki fogja váltani a munkaadók eddig nem érdekelt rétegeiben is azt a törekvést, hogy alkalmazottaik a törvényen alapuló biztosítás hatálya alá kerüljenek és ezzel a gyógyítási kötelesség terheinek viselése megoszoljon köztük és alkalmazottaik között. Minthogy munkásbiztosításunk jelenlegi állapoíában még mindig vannak olyan alkalmazotti csoportok, amelyekre a törvényen alapuló, vagyis kényszerű biztosítás ki nem terjed, a Tj. 1311. §-ának második bekezdése e csoportok tekintetében külön rendezi a viszonyt a munkaadó gyógyítási kötelessége és az alkalmazottnak önkéntes (nem kényszerű) betegbiztosítása között Eszerint: »ha a munkavállalónak betegség vagy baleset okából visszterhes szerződés alapján magánintézet nyújt segélyt, e felszabadulás csak abban az arányban áll be, amelyben a munkaadó az intézetnek fizetett ellenértékhez a sajátjából hozzájárulta A szabály elvi alapját csak helyeselni lehet, de a »magánintézet« kitételt szűknek tartom. Mert nemcsak magánintézet, hanem a törvény alapján köztestület módjára szervezett munkásbiztosító pénztár is vállalhat önkéntes biztosítást (1907 : XIX. t.-c. 7. és 8. §.), mely nem törvényes kényszeren, hanem szerződésen alapszik. Ezért az 1311. §. 2. bekezdését általában mindennemű biztosító intézettel törvényes kényszer nélkül szerződésileg kötött biztosításra kell kiterjeszteni. Az 1907 : XIX t.-c. ,44. §-a szerint az önkéntesen biztosított munkáspénztári tagok járulékait minden esetben vagy maga a biztosított (ha ő jelenti be belépését) vagy a munkaadó (ha ő jelenti be alkalmazottját) egészen köteles fizetni. Olyan fizetési módozatot, mely szerint az önkéntes tag járulékáért részben a munkaadó, részben a biztosított vállalna felelősséget, törvényünk nem ismer; de természetesen nincs kizárva, hogy az önkéntes tag és a munkaadó között a járulékok megosztására vonatkozó megállapodás jöhessen létre, amire a 44. §. a végén szintén ráutal. Aszerint már most, amint a munkaadó az önként biztosított tag betegbiztosító járulékait egészen, részben, avagy részben sem viseli, szabadul fel a Tj. 1311. §. 2. bekezdése értelmében a gyógyítási kötelesség alól. Ha ily módon részben vagy egészen maga a munkavállaló viseli önkéntes biztosításának költségeit, felmerül a kérdés : miképpen viszonylik egymáshoz a munkaadó törvényes gyógyítási kötelessége a biztosító intézet által szerződésileg elvállalt betegsegélyezéshez? Ha a biztosított a járulékokat egészen a magáétól fizette: a munka-